Gergely Tamás: Terülj, terülj, asztalkám! – Mälar-parti séták 69.

Gergely Tamás fotója

Házi feladatunk a brassói 6-os számú iskolában a vakációk idejére az volt, hogy olvasmányainkról írjunk egy erre a célra előkészített füzetbe. Boldog idők: ötödik, hatodik osztály! Két mesegyűjteményt olvastam szorgalmasan, alighanem az Angyal hozta őket: Arany László Magyar népmesék című könyvét – piros vinilin borítójával; valamint Benedek Elek A táltos kecskéjét. Ez utóbbi kemény kötésű, alighanem erdélyi kiadású, a színes illusztrációiért szerettem, s mert nagyobb volt benne a betű. Ám mindkettőben kedves, jól végződő mesék állnak, színesebbé, jobbá, igazságosabbá tették a gyermekkorom.
Ezek jutnak eszembe néha, amikor a Mälar partjára kisétálunk, Éva meg én. Olyan meseszerűvé válik ott minden: a Grimsta erdő, a Mälar-tó, amelyik mentén szinte a végtelenig el lehet látni, a hozzánk eledel reményében közeledő vadrucák, hattyak, a tóba alábukó vöcskök, mind abba a hangulatba ringatnak bennünket, hogy tulajdonképpen egy mesében járunk.
Meg a fák. Sokkal közülük majdhogynem személyes kapcsolat alakult ki. Ilyen a Grimsta erdő felé vezető sétányon, tulajdonképpen két sétány találkozásánál pompázó vadalmafa. Szólunk hozzá, kérdezzük, hogy megy sora, lesz-e idén termése? Mert néha pihen. Viszont amikor „igen”, akkor megtelik alatta a zöld, meg az aszfaltozott sétány.
Úgy szokott történni, hogy amíg a Mälar vize hoz magával algákat, amiket recés csőrükkel a vadrucák maguknak ki- illetve beszürcsölnek, amíg a réten terem a fű, amíg az arra sétálók etetik őket, addig a rucák a számukra dombnak számító emelkedőre nem kapaszkodnak fel. Viszont amikor a tölgyfák lehullatják a termésüket, elindulnak. Öröm nézni, ahogy rucasorban megteszik azt a tíz-húsz métert, közben figyelve, ember vagy más veszély fenyegeti-e őket.
A másik csemege említett vadalmafának a termése. Ujjbegynél alig nagyobb zöld almákból sűrűn egymás mellett foglal helyet több száz, lehet, több ezer. Az a raktára a rucáknak. Megvárják, amíg a fagy megropogtatja az almákat vagyis amikor a csőrük képes szétroncsolni azokat. Addig, amíg felfalhatják. Mulatságos megfigyelni, hogy egy-egy lenyelt almadarab hogyan halad lefele, nyakukat kidagasztva a gyomrukba. Az embernek mulatságos, a rucák biztosan boldogok a jóléttől, ami rájuk szakadt. És érdekes az is, hogy mindig odatalálnak, kollektív emlékezetük szerint ott van nekik megterítve.
Rendszeresen lejárunk a Mälar-partra illetve a Grimsta erdőhöz, s mivel már február 13-a, amikor ezeket írom, várjuk a rucabarátainkat, hogy éljenek a lehetőséggel, járuljanak a terülj, terülj asztalkához. Viszont még ma is havazott, fehér palást takarta be az almákat. Vagyis várni kell – nekik is, nekünk is.

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások: