Gergely Tamás: MAGÁNYOS NYÁRI LÚD – Mälar-parti séták 57.

Éva veszi észre a ludakat, nekem a hajók érkezése, a kioszk élete köti le a figyelmem. És hát annak ellenére, hogy alig vagyunk a réten, illetve a réttel összefüggő homokos strandon, akad elég, mit figyelni. A növényeket: csalánt, árvacsalánt, a különböző zöldeket, amelyek végre a tavalyi avar fölé nőttek. A fák lombjának a zöldjét: először a szilfánk zöldült ki, de mostanra színt kaptak a tölgy hajtásai is. Túl sokan is vannak, vajon mi lesz velük, belőlük? Kissé nyugtalan vagyok a sorsuk alakulását illetően.
Ludak a strandunkon nem állandó jelleggel laknak, szerintem átvonulóban szállnak le megpihenni, továbbá tépni maguknak a rét füvéből. Igen szorgosak és céltudatosak: csapatokban haladnak előre, és tépik-tépik, csodálom őket a szorgalmukért. Háromféle lúd szokott megjelenni Hässelbyben a Mälar-paron: a kanadai lúd, velük igen nagy hasonlóságot mutató fajta az apácalúd. Az eltérés többnyire a fej színeiben mutatkozik, az apácaludaké egészében fehér, és hát valóban az apácákra emlékeztetnek. Ezeket bámulva gyakran Kaffka Margit Hangyaboly című regénye jut eszembe, még mosolygok is magamon. Meg rajtuk.
A harmadik fajta az úgynevezett nyári ludaké, s nagyjából olyanok, mint az ”otthoni” vagyis az erdélyi ludak, a szürke dominál a tollazatukban, és ugyanolyan testesek, mint a kanadaiak. Nos, ma ezekből, a nyáriakból volt a Mälar-partunkon egynéhány. Korábbi években nagy lúdseregek lepték el a partot, ezen a tavaszon inkább egy-egy párt sodort erre a sors. Ezúttal valamivel többen húzták meg magukat Hässelbyben, hat felnőttet számolok, illetve hetet. Körülöttük futkorásznak a kicsik, hát azok sokan vannak és fürgék. Némelyik közülük a homokra telepedett, anyjuk szárnya alá húzódott, ezért nehéz megszámolni őket.
Ahogy tisztul a kép, kiderül, hogy három családról van szó, amikor hat lúdról beszélek, és mindenikhez tartozik, mondjuk, hogy négy frissen költött. A nagyok figyelnek, őrzik a kicsiket, azok horizontja behatárolt, a fűre koncentrálódik.
Nem tudunk tovább ülni a megfigyelő rönkünkön, hajt a kíváncsiság, közeledünk feléjük, hogy szemügyre vegyük a kicsiket. Foglalkozzunk valami agypihentető, kedves dologgal. Éppen eléggé nyomják a lelkünk a mindennapok gondjai, s a világháborúval fenyegető konfliktus Európa szélén, mégis a mi közelünkben. A nagyok azonnal felkapják a fejük, még nincs csatagágogás meg sziszegés, de nagyon figyelmesek, láthatóan készek arra, hogy odébbálljanak. Vajon hogyan tűnnének el? Mert a felnőtt ludak, ha csak ők maguk lennének, könnyen elszállhatnának, de hát a kicsik… Még szárnyuk is csak csonk formájában, repülni tehát nem tudnak, lehet, nem is tudják, mi a repülés.
Valószínűleg a sásban rejtegetik őket, az biztonságos, ott viszont nem jutnak eledelhez a kicsik. Gondolom, ezért jöttek a Mälar-partnak erre a szakaszára, mert a rét hosszú, több mint tíz centis füvét a ”gatyás” kicsik még nem tudják letépni, a homokból viszont két centinyi zöld kandikál ki.
Éva leül a legközelebbi padra, és megállok valamivel távolabb, olyan távol, hogy azt biztonságosnak találják, megnyugszanak, legelnek tovább. Illetve: azt, hogy mi nem támadjuk-e meg a libacsapatot nemcsak a porontyok szülei figyelték, hanem egy hetedik lúd is, amelyikről idáig nem szóltam. A csoporttól kissé távolabb helyezkedik el, mint aki oda is tartozik, de mégis egy külön egység. Nem kószál körülötte négy libuska, de azért őrzi a többieket. És amikor látja, hogy megálltunk, nem támadó szándékkel közelítettük meg őket, ráereszkedik a homokra. Kicsit felénk fordulva, s a csoportnak háttal.
”Ki ez?” – teszem fel magamnak a kérdést.
”Nagymami”? A párja elhullott, s most együtt él a következő generációkkal? Együtt él, de nem zavarja azokat, nem szól bele a dolgaikba?
Esetleg ugyanaz a generáció, csak vízbe veszett a párja? Annyi a veszély manapság. A vadon élő állatok számára minden perc halálos veszély lehet. Ez is beletartozik a pakliba. Ne csodálkozzam, hogy időnként vészjelző hangok hangzanak el még a legnagyobb biztonságban is? Nem most, de megfigyeltem, hogy valamilyen egyezményes jelre egy egész csapat kész elszállni, elmenekülni biztos helyre. Többnyire a levegőben szállnak percekig, majd leereszkednek a Mälar vizére – fülsiketítő gágogás közepette…
Vagy, és ez a legszomorúbb változat, hogy nem elhullott, hanem sohase is volt párja. Más lúdnak valamiért nem kellett. Esetleg nem volt kit választani.
S ha párja nem volt, hát kicsinye sem született. Szeretne ő is járkálni a libukák előtt, de nem adatott meg neki.
Azért együtt van velük. Tartozik valahová. Ez lenne a magyarázat?

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások: