Gergely Tamás: SZIGGÉ – Mälar-parti séták 67.

Előbb a gazdáját pillantottam meg. A betegesen túlsúlyos nőt. Kutya nélkül. Tacsi hol van? Megijedtem, hiszen soha, de soha magára nem láttuk. Rosszat sejtettem: hogy nincs már Tacsi, befejezte földi pályafutását. Nem a mi kutyánk, mégis valamiféle ürességet éreztem a gyomromban.
Aztán előkerült: a sétány és a tó vize közötti bozótosban bujkált, azaz feladata volt: egy kutyának mindent meg kell szagolni, tudni kell, melyik ebtárs járt ott utoljára. És vizelte le a bokrot, világos.
Aztán mert mi haladtunk előre, ők meg folytatták a felderítést, utolértük őket, szóba elegyedtünk a gazdájával, akkor tudtuk meg a nevét, a kutyáét, mert rászolt:

-Szigge!

Mi addig csak üdvözöltük egymást sétáink során, nem traccsoltunk, illetve Tacsi néha hozzánk szólt, vakkantásával üdvözölt, meg ki tudja, miket mondott, mert mond, semmit sem hagy szó, vakkantás vagyis kutyaszó nélkül, de a nevét nem kaptuk el. Az igazit. Hogy ő Sziggé.
Ilyen ez az egész társadalom, amelyikben élünk, a svéd. Nem rontanak ajtóstól a házba, s nemcsak velünk történik ez így, bevándorlókkal, hanem svéd a svédhez sem megy át kávézni, nem kopogtat be, mert elfogyott a só, minden lépésenként történik. Valahogy úgy, ahogy Exupéry leírja A kis hercegben – a kis herceg barátkozását a rókával.
Tizedikes voltam, amikor Illyés Kinga ellátogatott Brassóba, ahol nevelkedtem, A kis hercegről szóló előadásával, ami akkor szíven talált engem. És valószínűleg sokakat. Fóris Gyuszuka nevű osztálytársam például azt mondta, csak úgy állva az utcasarkon, az előadás másnapján, hogy arról hosszasan beszélgethetnénk, külön-külön elemezve egyes történéseit.
Na, de megelőzzük őket, s leülünk a közeli napos padra, mire Tacsi azaz most már Sziggé odajön hozzánk, körbeszaglász minket, néz is ránk, szóval valamiért érdekesek vagyunk számára, mi pedig örvendünk a közeledésének. Oké vagyunk, hiszen a gazdája is szóba állt velünk.
Aztán Gyuszuka is elmaradt mellőlem, de engem az élmény elkísért. Sokszor gondoltam arra, hogy A kis herceg nélkül én talán meg sem írom a vörös áfonya illatcseppének az utazását a Mälaren körül. Nem plagizáltam, nyilván, hiszen a Fifi az életút regénye, a szüleim történetéből indultam ki, és a konkrét valóság is más: a Mälar Blackeberg alatti folyásán láttam meg a vörös áfonya bokrot, amelyik inspirált. Ahol most járunk, más fajta bokrok nőnek, másfajta virágok nyílnak, az a vad természet, ez a civilizált. Vörös áfonya nincs, de van… Szigge.
Minket otthagy, megy a gazdihoz, akitől kutyacsemegét kunyerál. Csemegét vagy valami más eledelt, megtudtuk azt is, hogy ott szoktak uzsonnázni. Mert a tacskók is megéheznek, ugyebár?

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások: