Gergely Tamás: KOMÁNÉ – Mälar-parti séták 51.

Úgy jön felénk, ahogy a vadrécék szoktak, egész testtel közlekedik: amikor a begye jobbra lendül, akkor a farka balra, és viceversa… Hogy felénk tart, azaz minket célzott meg, az nyilvánvaló – se napozó, se légfürdőző nincs a közelünkben.
Mit akarhat? Hogy vessünk neki ételt? Azt nekik nyáron nem adunk. Elvből: tépjenek füvet, ahogy a libák teszik. Ha mi nyáron etetjük őket, akkor étel koldulására tanítják a kicsinyeiket, s az nem jó. Ott a fű, tépjék csak!
Esetleg emlékszik rám, ránk, télen a közeli rönkön ültünk, a kedvencünkön, és, ha volt nálunk elemózsia, szórtunk nekik. Magot vásárolt számukra Éva, kétkilós csomagolásban, abból adtunk porciózva. Ketten odatotyogtak, majd bekapták a nekik szánt kaját.
Ketten voltak, mindig ketten, mindig a párjával érkezett. Ő volt a bátrabb, a párja egy lépéssel hátrább megállt. Megállt, figyelt, inkább figyelt, mint evett. Hol van a párja? – teszem fel magamnak a kérdést.
Illetve kérdem tőle is, de hát nem érti a szót: én ember vagyok, ő kacsa, mindössze hápog, s én nem tudom felfogni, mi a különbség két rucahápogás között. Van-e egyáltalán? Vagy a helyzet adja mellé a jelentést?
Ételt nem kap, mégsem tágít, sőt leül a földre velünk szemben. Közben figyel, egyenesen a szemembe néz. Felváltva az enyémbe vagy az Éváéba. Mit akar közölni velünk? Éppen azt, hogy ő most egyedül van…?
Hol a társa? Öreg volt, és befordult csendesen a vízbe, elnyelte, mint valószínűleg a többit is a Mälar? Láttam egyszer egy dokumentumfilmet női koreai halászokról, akik a búvárkodva fogják, amit a tenger ad, kagylót elsősorban. Aztán amikor az idő utoléri őket, egyszer csak nem jönnek fel a mélyből. Elvitte hát a Mälar árja a kacsánk – hadd nevezzem székely kedveskedéssel Kománénak – a Kománé párját is?
Akkor ez a látogatás részéről valamiféle gyászszertartás? Megemlékezünk a társa elvesztéséről? Még közelebb jön, fél méterre tőlünk újra lecsücsül, s néz a szemembe, néz. Jó neki, ha nincs egyedül? A többi kacsa már unja, nekünk “mondja” hát el a bánatát…
Láttam fél órával korábban, a tóparton állt, nem egyedül, hanem egy szárcsa társaságában. Vajon tudnak azok kommunikálni egymással? Vagy ragaszkodik mindenik a maga fajtájához, s beszéli a maga nyelvét?
S mintha… Láttam egy tojót tíz nappal ezelőtt, ugyancsak egyedül, aztán jött Éva, hogy együtt úszott egy kétségbeesett kisrucával, aki kereste az anyját. Szívet tépően hápogott, míg egymásra nem találtak. Az anyuka meghallotta a segélykiáltást, és a kicsihez sietett. Vajon, teszem fel a kérdést magamnak, Kománé lett volna az anyuka? Hiszen egyedül volt, van mindkettő… De akkor hol a kicsi? Elvesztette azt is? Kettő torát üljük?
Meglát valamit a fűben, odalép, mellettem van, a halászszékem mellett, ha a karom kinyújtanám, elérném. Megsimogatnám, bár ő lehet, azt hinné, meg akarom fogni. Hogyan kell egy vadrucát simogatni: a fejét, a begyét, a hátát? Úgyhogy nem mozdulok, ne legyen köztünk félreértés. Hiszen annyira megbízik bennünk… De a ludak valami természetellenest, veszélyt éreznek ott, a távolban, talán egy arra csatangoló kutyát. És jeleznek. Meghallja ezt Kománé – hát mégis létezik közös nyelv? Két szárnysuhintás, és máris repül. El tőlünk.

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások: