“muhi sándor” kifejezésre történő keresés eredménye – Lenolaj

Gergely Tamás: I ♡ u – Mälar-parti séták 75.

Jyll — Tue, 09 Apr 2024 08:25:45 +0000

Gergely Tamás fotója

Feltűnik a dobogó egyik padjának hátán egy fehér festékkel írt üzenet: ”I u”. Nem vagyok járatos az angolban, de úgy sejtem, hogy az ”u”, az kiejtése szerint tulajdonképpen ”you”, a szív, az ”love” az ”I” pedig ”áj” azaz ”én”. Vagyis a dobogó vonalára merőlegesen felírva ez áll, szándéka szerint legalábbis: ”I love you”, hibásan ugyan és felkiáltójel nélkül, mégis azt jelenti, hogy: ”Szeretlek.”
A szöveg kissé meglep. Hiszen azokra a padokra nem szoktak firkálni, nem vésnek bele bicskával, és egyáltalán: nem a festegető-firkáló generáció tagjai ülnek oda. Ha a tehetségüknek nem tudnak azok ellenállni, a szomszédos büfé fala szenvedi el a mázolást, esetleges szövegelést. Évente legalább egyszer újra kell azt festeni, s olyan gyér a kioszk kereskedeleme, kétlem, hogy anyagilag megéri neki.
Jut erről a firkáról eszembe: jó pár évvel ezelőtt, amikor fényképezőgéppel jártam a várost (Muhi Sándor közölte a stockholmi csatornafedelekről készült fotóimat), lefényképeztem valami az említett Mälar-parti firkához hasonlót. Amit a Dagens Nyheter vagyis a két komoly svédországi napilap közül az egyik, érdemesnek talált közölni. Az úgy történt, hogy ebédszünetem sétájára indulva, észrevettem könyvtárunk kicsiny parkjának szélén egy mosolygásra késztető firkát. A kb. másfélszer másfél szorozva kétméteres kemény műanyag tartóoldalán nyomtatva az állt, hogy SAND. Magyarul: homok, ugyanis a tartó homokot tartalmazott, arra az esetre, ha jeges a járda, szórják meg vele. Nos, az ötletes, romantikus lélek ezt használta fel üzenete hordozójának: I love SANDrá-ra írta át az eredeti szöveget. Vagyis a szerelmes ”levél” célzottja egy Sandra nevű lány, akit a graffiti-legény hőn szeret. Nos, lefotóztam az üzenetet, e-postán beküldtem a lapnak. Létezik ugyanis annak egy humoros magazin oldala, amit főként az olvasók írnak, s meg is jelent fotóm abban már másnap. Több, mint harminc évnyi svédországi tartózkodásom egyetlen publikációja az a híres napilapban…
Ami pedig a Mälar-parti firkát illeti: miután hetekig tanácstalanul figyeltem, most jöttem rá, hogy a szöveg nem a ”u”-val fejeleződik be, hanem van annak aláírása: ferdén ugyan, de az, amit én 73-nak olvastam, aláírás lehet: A.M. Aláírás vagy a megszólított nevének iniciáléja, ki tudja?
És különben is: pár hét múlva megérkeznek a fecskék!

***

Gergely Tamás író, újságíró, szerkesztő. 1952-ben született Brassóban, ott végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron szerzett magyar-francia szakos diplomát. A Szatmár megyei Tamásváralján tanárkodott, Bukarestben volt újságíró nyolc éven át. 1987-tõl Svédországban él.

Forrás-kötete a Kriterionnál jelent meg, második könyve a Mentornál Módosítás címmel, már a ’89-es változás után. Az utóbbi években az Üveghegy közli gyermekeknek írt meseregényeit illetve felnőtteknek szánt prózáját. Tíz éve publikál a Lenolajban, elsősorban félperceseket.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás alkotásai megvásárolhatók itt.

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások:

Gergely Tamás: ÁGAK – Mälar-parti séták 31.

Jyll — Fri, 02 Apr 2021 08:57:34 +0000

Ültem a fapadunkon, s a Kerek erdő fáit bámultam. Nyár vége volt, de tudtam, hogy be fog következni, ami minden évben bekövetkezik: kedvenc fáim elveszítik a lombjukat. Néztem, és nem akartam elhinni, hogy valóban megtörténik. S hiába bámulom már évek óta Hässelbynek ezt a szegletét, nem láttam meg lelki szemeimmel az ágakat. A lombokat igen, viszont a lombokat tartó ágakat nem.
De aztán hamarosan színesedni kezdtek a fák, őszültek. Vegyesen, a juhar hamarabb elkezdte, a tölgy zárta a sort. Majd ritkult a koronájuk, s hát előtűntek az ágak, majd lecsupaszodtak. Egyik-másik levél hősiesen tartotta magát, végül csak engedett az éjszakai fagynak. Úgyhogy mára, december 12-ét írunk, a csupasz fekete karók karcolják az alacsonyan csüngő felhőket. Nem szép a látványuk, én legalábbis nem szeretem. Varjúkárogással rokonítja valami ott benn, azt sem szeretem hallgatni. Karcolják az érzékeny szürke eget, azaz belekárognak a jelenünkbe.
Eszembe jut egy sorozatgrafika, Facebook-barátom, a szatmári képzőművész Muhi Sándor hasonló képélményből egy kis filozofikumot állított elő: a csupasz ágak nála is az eget szabdalják, ők maguk rendezik be azt a fenti teret. De az ég szürkéje Muhinál igen fontos szerepet kap, mondjuk, ugyanolyan fontosak az égkockák, mint az ágak, legalábbis én így értelmezem. Nos, a fák, az ágak architektúráját én magam is észlelem a saját grafikámon vagyis a retinámon, de nem látok tovább, az ág dominál nálam, olyan az együttesük, mint egy rács.
Fekete rács, börtönlét… Friss hír, hogy Iránban kivégezték Ruhollah Zamot, a rezsim ellenségét. A mullák által lefojtott társadalomnak sok ellensége van, többről tudjuk vagy sejtjük, hogy halálra vannak ítélve, s most egyet közülük – Ruhollah Zamot – kivégeztek.
Az volt a bűne, hogy franciaországi médiákban a rezsim fegyveres megdöntésére biztatott. A határ túlsó oldalán, Irakban fogták el, nem volt eléggé óvatos.
Egy vérszívó kegyetlen rezsim fegyveres megdöntése, amelyiknek a keze véres, amelyik túszként kezeli az egész régiót – halálos bűn? Az ő szemükben az.
Valami melegség az ágak közül számomra akkor sugárzik, amikor előbukkan egy-egy hajó. Előbb keveset látni a hajó testéből, csak annyit, hogy mozog valami színes a háttérben, majd egyre több jelenik meg a szemünk előtt, végül kibontakozik a hajótest. Legtöbbször a Jennifer nevű érkezik északról, hogy a kőtörőhöz álljon be, rakják meg sóderrel. Kétszeresen öröm a látvány: egyrészt megtelik élettel a csupasz ágazat, másrészt mert a Jennifer immár hozzánk tartozik, olyan a megjelenése, mintha egy kedves ismerős lépne be a szobába.
No de a végén mégis a fájdalom károg bele a lelkembe: Zamot vajon hogyan végezték ki? Felkötötték? Levágták a fejét? Kivitték a szabad ég alá, hogy bent a vére ne piszkoljon? Zsákot húztak levágott fejére?
Dobjam meg kővel azt a csúnya madarat?

***

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások:

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Muhi Sándor: Pad-, füzet- és könyvfirkák születnek

Jyll — Wed, 27 Jun 2018 08:47:41 +0000

Húsz-harminc éve írásbeli vizsgára osztottak be felvigyázónak. Ülök a terem végében, kezemben a golyóstollal, amellyel a jelenléti ívet töltöttem ki. Nehezen telnek a percek, amíg fel nem tűnik a padon egy félbe maradt cifra logó. Rövidesen azon kapom magam, hogy minden átmenet nélkül – megfeledkezve vizsgáról, tanárságról, környezetről – elmélyedve, műgonddal egészítem ki a látottakat. Közben repül az idő.

***

Muhi Sándor

Muhi Sándor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Muhi Sándor (Szatmárnémeti, 1945. május 28. –) erdélyi magyar grafikus, művészeti közíró, helytörténész, gimnáziumi rajztanár, főiskolán, majd egyetemen óraadó. Mohy Sándor unokaöccse.

1945. május 28-án született, Szatmárnémetiben. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, ugyanitt tanult tovább, a Magyar Líceumban. Szakmai tanulmányait a Kolozsvári Pedagógiai Intézet képzőművészeti fakultásán végezte, ahol 1966-ban diplomázott, 1982-ben pedig a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián is diplomát szerzett.

1968 óta rendszeresen részt vesz a szatmári képzőművészek kiállításain, országos grafikai tárlatokon, később a Barabás Miklós Céh kiállításain. 14 egyéni kiállítást rendezett Szatmáron, Bukarestben Nagykárolyban, Csengerben, Vásárosnaményban, számos külföldi csoportos kiállításon állított ki, Lengyelországban, Németországban, Hollandiában, Magyarországon. A magyarországi Hejcei Nemzetközi Alkotótábor örökös tagja, 1992 óta vesz részt a tábor tevékenységében, kiállításain.

Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének valamint a Barabás Miklós Céhnek, az UAP Szatmári Fiókjának vezetőségi tagja. Több száz munkájának reprodukcióit hazai és külföldi lapok, folyóiratok közölték.

Könyvek, tankönyvek, albumok, kismonográfiák, képzőművészeti, módszertani, helytörténeti témájú CD-k szerzője, több tucat cikksorozatot, számos tanulmányt, több száz cikket, jegyzetet, tárlatkrónikát, műkritikai írást közölt különböző lapokban, folyóiratokban. Hazai és külföldi lapok, folyóiratok, időszakos kiadványok rendszeres munkatársa.

1997 és 2008 között felmérte a Szatmári római katolikus egyházmegye képzőművészeti értékeit, valamint a püspöki képtár anyagát, ezekről átfogó tanulmányt készített (kéziratban és elektronikus változatban a püspökségen). A Scriptor Alapítvány Kuratóriumának, a Szatmári Római Katolikus Püspökség Történelmi Bizottságának a tagja.

1984-ben egyes tanári fokozatot szerzett. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, illetve a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett pedagógiai szakán tanított rajzot, módszertant, művészettörténetet. 1990-től egyes fokozatú tudományos dolgozatok, diplomamunkák, államvizsga dolgozatok szakmai irányítója és szakfelügyeleti feladatokat is ellátott. Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának. 2009-ben vonult nyugállományba, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pedagógiai szakán továbbra is tanít.

Eddigi pályafutását áttekintve elmondható, hogy az 1990 előtti évtizedek (nyilvánvalóan a diktatúra miatt elsősorban) a tanítás, az adatgyűjtés, a felkészülés jegyében teltek, igazi kibontakozása, megjelenése, bemutatkozása, hatása az 1990-es és a 2000-es évekre tehető.

Az 1989-es romániai forradalmat követő két évtizedben és napjainkban is mint kiállító művész, mint kiállítások megnyitója és kalauza, mint művészeti író, mint helytörténeti és képzőművészeti kötetek közreadója és mint pedagógus nagy szerepet játszik a kisebbségben élő magyarság kultúrájának megismertetésében.

1995. májusában ötvenedik születésnapja tiszteletére tusrajzaiból, linómetszeteiből nyílt kiállítás Szatmárnémetiben, a főtéri Vécsey házban levő Művészeti Múzeumban. 1996 októberében az újra megalapított Barabás Miklós Céh rendezett nagyszabású kiállítást Kolozsvárott a Bethlen Kata Diakóniai Központban, ahol 42 képzőművész, köztük Muhi Sándor grafikáit tekinthették meg az érdeklődők.

1999. július 17-én véndiák-találkozót tartottak Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Kollégiumban, itt Muhi Sándor portré-sorozatának harmadik részét mutatta be, köztük Acsády Ignác, Bánhidi Antal, Gellért Sándor, Kölcsey Ferenc, Reizer Pál és más szatmári tájhoz kapcsolódó jeles személyiségek arcképeit.

2000. márciusában Muhi Sándor és Debreczeni Éva szerkesztésében Egy évtized eseménykrónikája (1990-2000) címen jelent meg összeállítás a Szatmári Friss Újság cikkei nyomán, Szatmárnémeti és vidéke értékes kordokumentuma egy kötetben.

Muhi Sándor azok közé tartozik, akik számon tartják a Szatmárnémetiben élt képzőművészeket, akik a későbbiekben, főleg a Ceaușescu-diktatúra elől menekülve, Németországban, Svájcban, Svédországban, az Amerikai Egyesült Államokban vagy éppen az anyaországban telepedtek meg. A diktatúra bukása után a hazaiak szorgalmazása közepette gyakran kiállították műveiket otthon, Erdélyben, ilyenformán 1989 után gyakoriak voltak Szatmárnémetiben és Erdély többi településein a „nemzetközi” kiállítások.

Nagy feltűnést keltett Muhi Sándor Szatmárnémeti római katolikus templomai című kötete, melyhez a képeket Murvai György fotóművész készítette. „Azt kívánom e könyv olvasóinak, hogy ha forgatják lapjait és gyönyörködnek azok szövegein és képein, érzékeny füllel hallják meg a kövek Istent dicsérő énekét is” – olvasható Reizer Pál püspök úr előszavában. Ezen szatmárnémeti római katolikus templomokat bemutató album után 2002-ben jelent meg a sorozat második kötete, amely a Szatmári római katolikus egyházmegye Nagykároly I. számú esperesi kerületének templomait ismerteti, a szerző ezúttal is Muhi Sándor, a fotóművész szintén Murvai György. Mindkét kötet Reizer Pál megyés püspök védnöksége alatt készült.

2001. július 14-re a X. Véndiák találkozó tiszteletére kiállítást rendezett Muhi Sándor, a Kölcsey Gimnázium igazgatója, a kiállítás anyagát a korábbi kilenc találkozó dokumentumaiból és fényképeiből állította össze.

2002-ben megjelent Bura László és Póti István szerkesztésében Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése című jeles helytörténeti monográfia, melyben a képzőművészeti fejezetek Muhi Sándor munkáját dicsérik.

2003-ban jelent meg Szatmárnémetiről (Szatmárnémeti Városismertető) szóló kötetének 2. javított, bővített kiadása, amely mind a tanulás, mind a turizmus érdekeit kitűnően szolgálja, a szó legnemesebb értelmében tudományos népszerűsítő kötet.

2004-ben jelent meg Muhi Sándor Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiája, mely „a szatmári képzőművészetet bemutató eddigi legátfogóbb kiadvány. Olyan, nevek, adatok, időpontok sokaságát tartalmazó könyv ez, amelynek figyelembevétele nélkül ezt követően nem írhat senki a szatmári képzőművészet múltjáról és jelenéről.”

2005 májusában a hatvanéves Muhi Sándor grafikai kiállítása eseményszámba ment Szatmárnémetiben, hiszen Erdős I. Pál óta ő a legszemélyesebb hangú és látásmódú grafikus ezen a vidéken.

„A szerzőt korábbi művei ösztönözték arra, hogy fókuszáljon a szobrokra és emléktáblákra, és ezáltal mint a közösség tagja tovább viszi a régi szatmári közösség értékrendjét” – mondta Bura László Muhi Sándor Szatmári szobrok, emléktáblák c. kötetének bemutatóján (Szatmárnémeti, Északi Színház Szivárványterme, 2010. december 3.) A szobrok és emléktáblák kapcsán történelmet is írt a szerző, hiszen a köztéri szobrok sorsának feltárásakor ez megkerülhetetlen, mivel e műfaj erősen kötődik az aktuális politikai kurzusokhoz, politikai eseményekhez (háborúk, forradalmak).

Grafikáit őrzik a szatmári, nagykárolyi, székelykeresztúri múzeumok, és számos hazai és külföldi magángyűjtemény.[18] Művészeti írásai, kötetei hozzáférhetők romániai, magyarországi közkönyvtárak és egyházi könyvtárak állományában.

Érdeme szülővárosának, Szatmárnémeti és vidéke magyar képzőművészeti emlékeinek számbavétele, gyarapítása. 207 magyar közéleti, tudós vagy művészember portréját rajzolta meg az 1990-es években, azokét, akik Szatmár és vidékén születtek, vagy érdemi kapcsolatba kerültek e területtel, vagy itt éltek. Ezen portrékat a magyar nyelvű wikipédia rendelkezésére bocsátotta szabad licenc alatt, valamennyit, akikről már volt szócikk, hasznosítottuk, s így teszünk a továbbiakban is. A magyar tudomány és kultúra iránti önzetlen elkötelezettsége és eredményessége mind grafikáiban, mind könyveiben kézzelfogható. Mindeközben nyitott a romániai, magyarországi, európai, egyáltalán az egyetemes emberi értékekre. A szülőföld iránti hűség és az európaiság, a kettős állampolgárság (romániai és magyarországi) nem jelent ellentmondást az életében és a munkásságában.

(forrás: wikipedia.hu)

Muhi Sándor: Tévhit, hogy a fiatalok nem szeretnek rajzolni

Jyll — Fri, 25 May 2018 08:20:55 +0000

Bárhová, bármire, bármivel képesek megjeleníteni üzeneteket, jeleket, véleményeket. Külön kategóriát alkotnak a gipszelt kezek, lábak ábrái. Ez a „szórakozzunk kicsit az átmeneti nyomorunkon” attitűd olykor szimpatikus, pozitív érzéseket közvetít, ahol a humoron, empátián, baráti kötődésen, egymás ízlésvilágának alapos ismeretén kívül az esztétikai igényesség is megnyilvánul.

***

Muhi Sándor

Muhi Sándor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

(forrás: wikipedia.hu)

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 9.

Jyll — Fri, 18 May 2018 06:11:01 +0000

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET folytatjuk a sorozatot, fotó: TÓDOR Zsuzsanna, szövegeket gyűjtöget GERGELY Tamás.

Add hozzá a magad frappáns helyzetjelentését a többiekéhez, kikerekedik egy kollektív “barométer” arról, hogyan érezzük magunk május közepén.

***

Gergely Tamás: Számomra nehéz így, a kánikula szélén a gondolataim összefognom: egyik szemem sír, a másik nevet.

Puskás Zsolt: Hááát? Nem.

Ágopcsa Marianna: Nálunk, Szatmárnémetiben átmeneti lehűlés van. A fagyosszentek csak most értek ide, úgy látszik, nálunk minden késésben van.

Muhi Sándor: Szeretem a feliratokat, de a tartalmuknál a hangulatuk sokkal jobban érdekel, gyűjteményem van falfirkákból, padfirkákból, testfirkákból. A fenti hangulata nem vidám, sőt.

Gergely Tamás: Falfirka máskor is jöhet.

Nászta Katalin: rengeteg eső esik
mellettem a főnök szavai zuhognak
valaki nem akar megismerni
hol akarnak hol nem akarnak
különben öreg és kövér vagyok
jóllakott ráncos „csecsemő”
annyi mindenért aggódtam
túl sokat
közben a fű mintha húznák
úgy nő

Boncföldiné Fogarasi Anna: Bőrig áztam, amíg a kis szomszédomat elvittem az oviba! Úgy tűnik, ma nem áll el az eső! Tudom, májusi, meg aranyat ér, de már lassan közlekedni sem lehet az elhanyagolt elvezetők miatt! Szomorú az idő, de én nem leszek az!

Szele Tamás: Vihar után, földrengés előtt állunk. A barométer esik. Északkeleti monszun közeleg.

Galambos Tibi: Túl érdekes idők járnak. Érthetetlen, csak az világos hogy zaklatják a masszát.

Gízá Efhadez: Ez legalább annyira nem vicces mint a Transalpinán (és bárhol máshol) a nagy nemzeti felirat, hogy Basarabia pământ românesc.

Bugovics Gyula: Erdély már úgy száz éve Románia része. Tessék ezt megszokni. Az EU-t azért találták ki, hogy a légies határok ne jelentsenek akadályt. Lehet irredentáskodni, nacionalistáskodni, keménykedni, de annak háború lesz a vége.

Gergely Tamás: A téma nem Erdély, csak a fotó figyelemkeltő, mint szokott lenni.

Bugovics Gyula: Értettem, de nekem ilyenkor nem a dizájn a fontos.

Gízá Efhadez: Valahogy manapság jobban örülök, hogy Erdély (és Partium) Ro-mánia része és nem mAgyarországé. És ebből nem az következik, hogy az első jobb a Deákné vásznánál… sajnos mindkét államom vastagon megéri a pénzét. Olyannyira, hogy néha hót komolyan mindkét állampolgárságomról le szeretnék mondani (csak bonyolult, macerás folyamat… és utána persze még húzósabb megszerezni a tuvalui állampolgárságot, mármint, hogy ne lógjak a levegőben, addig is, amíg Elon elintézi nekem, hogy Mars Köztársaság polgára lehessek).

Eugénia S. Lee: 32 fok van, a forró levegő tolja maga előtt a holnapi eső páráját. A sokadik kávé sem elég az ébredéshez, mégis csupa optimista várakozás ül a hegyen.

Stegbauer Tibor: Most a Csíksomlyói kegytemplomtól jövök. Hangulatomra rányomta magát a rend, úgy a kinti, mint a belső. Belül magamban is rendet teremtettem és eszemben sincs azt felrúgni azzal, hogy azon elmélkedjek mi minek a része. Most az egyszer én magamnak vagyok fontos, a többi, ha van jó sok ideje rá, hát várjon.

Székely Ervin: Erről a feliratról az a régi vicc jut eszembe, amikor az egyszeri székely elmegy Budapestre, az állatkertbe. Amikor hazajön, mondja a komájának, hogy látott zsiráfot. „S aztán az milyen?” – kérdezi a koma. „Hát tudod milyen a Mózsi bá’ lova?” „Igen” „No, a zsiráf, az nem olyan.”
Eszembe jut áldott emlékű tanárnőm, Széles Mária, aki azt magyarázta nekünk, hogy tagadással nem lehet meghatározást adni. Nem határozhatjuk meg a széket azzal, hogy az nem olyan mint a kombinált szekrény. Ha Székelyföld nem Románia, akkor mi? Nekem lennének ötleteim, de nem akarom elvenni a főállású székelyek kenyerét. Viszont a felszínes, kizárólagosan tiltakozó, tagadó, handabandázó, szentenciákban fogalmazó, populista politikai retorikák már nagyon fárasztanak, s úgy látom, hogy nincs mit tenni ellenük. Mert az, hogy „Székelyföld nem Románia” sokkal rövidebb és közérthetőbb üzenet, mint amit én itt fentebb elkövettem, ezért nem csoda, ha a többség ezt a jelmondat választja.

Gergely Tamás: Ivan Karamazov nevében: Elkeseredett és reménykedő, Gulliver és Don Quijote.

Schunk Péter: Amikor a miértre a “Miért ne?” az adekvát reakció.

Kapcsolódó oldal:

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 2.

KOLLEKTÍV KOZÉRZET 3.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 4.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 5.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 6.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 7.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 8.

Muhi Sándor: A fiatalok nekünk üzennek

Jyll — Fri, 18 May 2018 05:37:36 +0000

Nekünk tanároknak, szülőknek, nagyszülőknek üzennek a falfirkákkal, testfirkákkal, padfirkákkal, gipszelt kezekre rajzolt, vésett ábrákkal. 2008-ban Párizsban jártam és a Sorbonne környékére keveredtem, ahol korabeli kinagyított fotók idézték az 1968-as diáklázadások hangulatát. Kezdetben ők is üzenetek. Honnan tudom? Akkor voltam fiatal.

***

Muhi Sándor

Muhi Sándor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

(forrás: wikipedia.hu)

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 4.

Jyll — Mon, 11 Dec 2017 11:42:10 +0000

Tódor Zsuzsanna fotója

GERGELY Tamás: Baj van Bukarestben, tüntetnek.

PASCHALL BENKŐ Gitta: Remek kép.

GERGELY Tamás: PASCHALL BENKŐ Gitta, levélben “közérez” Morcos, rosszkedvű, barátságtalan, nagyon hétfő reggel. Csak az a remény biztató, hogy nem tart egy héten át. Ennek a logikának ellentmond, hogy kedvenc városomban, mely most lakóhelyünk is, ez lett: októbertől márciusi november van.

STEGBAUER Tibor: Nem hagyja, hogy nyugodtan aludjak Ion Iliescu F.B. bejegyzése:
,,Primesc tot felul de mesaje în care sunt întrebat dacă sunt vampir. Nicidecum! Eu sunt doar un simplu nemuritor.”( Sok üzenetet kapok, hogy vámpír vagyok-e. Nem, dehogy! Én csak egy halhatatlan vagyok.)
Erre fel temetnének egy királyt, de verik egymást az emberek.

GERGELY Tamás: A Ceausescy után első román elnökről lenne szó.

Eugenia S. LEE: Abszolút hétköznapi közérzet. Félek. Holnap reggel érkezik a gyerek, oda kéne érni, de szakadt a hó egész nap, holnap mínusz 13 fok lesz. Legyen minden rendben azt szeretném.

HAJDÚ Mónika: Van csoki, minden ok!

ÁGOPCSA Marianna: Hétvégére havazást ígértek, ami végre a mi városunkat is eléri, ehelyett rendíthetetlenül esik az eső. Mit mondjak, nincs igazán jókedvem. Majd ha fagy, hó lesz nagy!

GERGELY Tamás: a mi városunk = Szatmár

SZUHAY-HAVAS Marianna: Hessegetem a gondolatot, hogy nem normális ez a decemberi tavasz.

BONCFÖLDINÉ FOGARASI Anna: Tegnap óta ismeretlen eredetű lágyék fájás kínoz, akadályoz a járásomban! Orvosom javaslatára kenegetem és vettem be fájdalomcsillapítót! Azt mondta, ha nem mozdul, kijön, megvizsgál, de kell egy ultrahang, ami kb. három hónap, vagy min.15-20 ezer Ft. Nem tudom, de rossz kedvű vagyok!

NÁSZTA Katalin: Kellemes csalódások érnek, nem jön be, amitől félek. Csak a torkom reszel a széltől. Most nem énekelek. Zenélek.

MUHI Sándor: Áztam és áztattak, a Pannónia szálló és a Sugárút jövőjéről tárgyaltunk. Közben kaptam valamit a múltról, Erdei Péter kötetét: Volt egyszer…a Villanytelep.

GALAMBOS Tibi: Szerencsére a “történelmi” bejelentés következményei egyenlőre kevésbe nyomorultak mint amilyenek lehettek volna.

Gergely Tamás rovata

Kapcsolódó oldal:

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET 2.

KOLLEKTÍV KOZÉRZET 3.

KOLLEKTÍV KÖZÉRZET

Jyll — Mon, 13 Nov 2017 09:36:05 +0000

Tódor Zsuzsanna fotója

MUHI Sándor: Egy biztos, ezen a héten is volt közérzetem, most próbálom tisztázni magamban, hogy mi is az.

GERGELY Tamás: Jézus nélkül nem megy.

GALAMBOS Tibi: Véletlen volt a sikerélményem a héten.

SZUHAY-HAVAS Marianna: Ezen a héten kétszer 168 órára lenne szükségem.

KESZTHELYI György: E heti közérzetem olyan, mint az üres csatatér, amelyen már végighaladtak a hadak.

TÓDOR Zsuzsanna: Ködös hajnalokon, tarka falevél hullásban, burkások között, álmok valóra váltak.

PASCHALL BENKŐ Gitta: Tegnap Kristályéjszaka és Radnóti meggyilkolásának az évfordulója. Kertész is tegnap született, emlékének értetlen kisajátítói a kisajátítás ellen beszélnek. Elalvás előtt verseket olvastam, élnek a szavak. Ma reggel a fiam megölelt, azt mondta, szeret. Mindezek együtt vannak a szürke ég alatt.

Gergely Tamás rovata

Muhi Sándor: LAZÍTS, AZ ISTENEK IS JÁTSZANAK

Jyll — Tue, 12 Sep 2017 10:02:07 +0000

Az istenek is játszanak

Azt meggyőződéssel állíthatom, hogy az istenek sokat, sokszor és önfeledten játszanak. Azért biztos, mert Isten teremtményei vagyunk, a játék szeretetét tőle örököltük. Velünk született adottság és nem csak ránk, hanem minden teremtményre, tehát az állatvilágra is jellemző. Önfeledten játszik a cica, gida, csikó, a kisgyerek és közben megismeri önmagát, a lehetőségeit, a környezetét, felfedezi a világot. Mindezt örömmel teszi, igénye van rá, hiszen a játék amellett, hogy ismeretszerzési lehetőség, örömforrás, megnyugtat, felemel, felszabdít.
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy merre található az istenek játszótere, kultúrtörténetünk ilyen szempontból kicsit megtévesztő, több helyszínt nevez meg. Lehet, hogy az Olümposzon zajlik, amikor arra jártam, felhős volt az ég, ezért sajnos nem sokat láthattam belőle. A Valhalla, az arany Róma, Asgard, Teotihuacan is remek helyszínek lehetnek, a néphiedelem által szent helyeknek hitt Szeged környéki bodzacserjékről nem is beszélve, de számunkra, keresztények számára a legvonzóbbnak, legizgalmasabbnak mégis a Mennyek Országa tűnik, ahol az üdvözült lelkek minden valószerűség szerint gyakran és sokat szórakoznak. Biztosan így van, hiszen lazítás nélkül az örökkévalóság egysíkúnak, unalmasnak, belterjesnek tűnik.
Miközben gyűjtöttem az adatok a helyszínekről, egyre világosabbá, egyértelműbbé vált számomra, hogy az istenek időtlen idők óta, mindig, mindenhol játszanak, és ahol erre nem kínálkozik megfelelő lehetőség, alkalom, ott rajtunk keresztül élik ki szenvedélyüket. Mert a világ nem egy szigorú törvények, kölcsönhatások által irányított gépezet, hanem a szeretet, a játék, a fantázia tartja állandó mozgásban, biztosítja fejlődését.
Azt sem tudhatjuk teljes biztonsággal, hogy miként, milyen formában, tartalommal zajlik az istenek játéka. Ahogyan a kisgyerek sem nevesíti önfeledt szórakozásait, erre valószínűleg ők sem tartanak igényt, hiszen nem akarnak beszámolni róla senkinek, nincs szándékukban szakdolgozatokat írni, tudományos fokozatokat szerezni a témakör kapcsán, e helyett magától értetődő természetességgel, kiengedetten, vidáman töltik napjaikat.

A gyermekrajz játékos varázsa

A gyermekrajzok kezdeti, firkálós szakaszában is a spontán játék öröme az uralkodó elem. Ha a gyakorlására sokszor és változatos eszközökkel van lehetősége a gyermeknek, hamar eljut a sejtszerű ábrázolásig, a felismerhető megjelenítés előszobájáig. Az utóbbinak a valóság és képzelet spontán keveredése kölcsönöz különös hangulatot, varázst. Nincs abban semmi különös, hogy ilyenkor mindenki szeretne azonosulni az általa kedvelt mesefigurákkal és ezt különféle tartozékokkal, koronával, palásttal, varázspálcával, szárnyakkal jelzi. Röntgen rajzokat készít, mert pontosan tudja mit tart a Mikulás a puttonyában, vagy anya a bevásárlókosárban, díszekkel, színekkel, az ábrázolt tárgy, alak méretével hozza tudtunkra, hogy mi az, ami számára igazán fontos a megjelenítésből. Ezeket szemlélve kis empátiával, beleéléssel részesei lehetünk egy olyan utánozhatatlan, kollektív csodának, amikor az ember gondolataiban, tetteiben még az, amire született, amire teremtették: szabad lelkű, kötöttségek, mesterséges gátak nélkül gondolkozó, alkotó, szabad ember.
A gyermek ábrázolásait lehet imitálni, próbálkozhatunk a reprodukálásával, idézésével, interpretálásával, a valóság az, hogy igazi, hamisítatlan gyermekrajzot még a felnőtt képzőművész sem tud készíteni. A képzés során bár nagyon sok dolgot megtanul, megismer anyagokat, technikákat, szabályokat, de közben valahogy kilúgozzák belőle a lényeget, az áttételek nélküli direkt, őszinte, közvetlen egyszerűséget, azokat a nehezen körvonalazható, megfogalmazhatatlan, de annál lényegesebb, alapvető értékeket, amelyek együttese egyedi csodává nemesíti még a legegyszerűbb firkákat is.
Nincs semmi túlzás abban a megállapításban, hogy minden gyermek művész. Ha rövid időre sikerül félre tennünk a kényszerű beidegződéseinket, a ránk testált, erőltetett, mesterséges, legtöbbször abszurd elvárásainkat, minden valószínűség szerint kételyek és kérdőjelek nélkül elfogadjuk igaznak a fenti megállapítást.

Sejtszerű ábrázolás

Mesefa, ötéves kisleány rajza

Cica
Lakner Lola (5 éves) rajza

Mi a művészet?

Egy dilettáns, okoskodó esztéta soha, semmilyen körülmények között sem engedné meg magának azt a luxust, hogy ne tudja tucatnyi bővített körmondatban, utalásokkal, idézetekkel a tudtunkra hozni, hogy mit gondoltak az elődök és mit gondolnak a kortársak a művészetről, annak társadalmi, gazdasági, kulturális szerepéről, céljairól. Csak a művészeknek volt bátorsága ahhoz, hogy bevallják: fogalmuk sincs róla. Könnyű nekik, hiszen ők nemcsak kommentátorai, értelmezői, hanem alkotói, irányítói a folyamatoknak, ezért jogosultak egy másfajta nézőpontot képviselő alapigazság megfogalmazására, kimondására.
Pablo Picasso kicsit többet is sejtet: „Azt várják tőlem, hogy megmondjam, mi a művészet? Ha tudnám, akkor sem árulnám el.” Hát persze, hogy nem árulná el, ha nagyon szeretné, se volna képes erre, hiszen a játékot, az alkotói szabadságot nem lehet körülírni, szavakkal magyarázni, azt érezni, művelni, élni kell!
A kilencvenes évek vége felé megkérdeztem Jakobovits Miklóst erről, láthatólag váratlanul, felkészületlenül érte a kíváncsiságom, ennek ellenére reflexszerűen, azonnal jött az egyetlen lehetséges válasz: fogalmam sincs. Mindezt az európai hírű festőművész, a Barabás Miklós Céh akkori elnöke, több kötetnyi művészeti írás szerzője mondta, aki kicsit később azzal enyhítette a fentieket, hogy szerinte egy olyan nyelv lehet, amelyen az istenekkel beszélgethetünk.
Beszélgethetünk, vagyis egyenrangú partnerként játszhatunk, alakíthatunk véleményt életről, halálról, célokról, küzdelmekről, szerelemről, a világ dolgairól, azokról az alaptémákról, amelyekkel a művészet az utóbbi tízezer évben foglalkozott és foglalkozik. Olyan nyelv, amely erőssé, szabaddá, függetlenné tesz, az istenekhez emel, elválasztja a lényegest a lényegtelentől, amely magyarázatok, megerősítések nélkül is életképes, hiszen öntörvényű. A játék, játékosság a kovásza, az érleli, tarja össze, emeli a köznapi dolgok fölé.

Muhi Sándor: Válaszd a nehezebbet! 1974.

A gyermek nemcsak játszani, gondolkozni tanít. Ha partnerévé válsz, megváltoztathatja az életszemléleted

1979-ben született a leányom, akkoriban már jó tíz éve rajztanár voltam, tehát sok mindent tudtam a képzőművészet, a gyermekrajzok világáról, jelentéséről, olvasatáról, olykor félelmetesen tudományos, magasröptű, pszichológiával, szociológiával, pedagógiával ötvözött interpretációiról, de valahogy mégsem állt bennem össze egy tiszta, áttekinthető összkép az egészről. Már ismertem a legnépszerűbb rajz- és színteszteket, azok értelmezéseit, tudtam, hogy miért használ a gyerek világos, derűs, olykor sötét színeket, ismertem a gyerekrajzok és a naív ábrázolások jótékony hatását a professzionista képzőművészet eszköztárának megújítására. Tanulmányoztam a képzőművészet alapelemeinek helyét, szerepét a közlekedésben, kereskedelemben, orvostudományban, pszichológiában, pszichiátriában, a Lüscher-tesztet, olvastam módszertani útmutatókat, esszéket a műkritika és műértelmezés helyéről, szerepéről és életműveket bemutató kismonográfiákat, tárlatkrónikákat, kritikákat. Ismertem a gyermeki ábrázolás jellemző szakaszait, a hozzájuk fűzött magyarázatokkal együtt, és mennél jobban belemélyedtem a tanulmányozásba, annál távolabb kerültem a lényegtől.
Tulajdonképpen a leányom első felszabadult és sommás ábrázolásai, képes körmondatai döbbentettek rá, hogy az a közhellyé koptatott, eredeti tartalmától erősen megkopasztott kijelentés, miszerint „az ember szabadnak születik”, mennyire mélységesen és megfellebbezhetetlenül igaz. Ez a kezdetben parttalan, felszabadult, elemi erejű, könnyed látás- és közlésmód elsősorban nem az idő múltával, vagy a kamaszkorral, hanem az „ügyeletes és tanulságos napi gondok”, kényszerű illeszkedések, és elvárások szorításában kopik, ég el, válik közhelyessé, erőtlenné, semmit mondóvá. Mindez természetesen nemcsak a rajzok világában jelentkezik, hanem párhuzamosan több szinten, területen, de szakemberként hozzám ez állt közelebb, erről tudok a legtöbbet.
Elemi erővel hatott rám a felfedezés, annyira, hogy 1984-ben kiállításnyi anyagot készítettem a gyermekem első felismerhető ábrázolásainak felhasználásával. A rajzaiból áradó spontán, játékos energiák, és a felnőttek merev, kategorikus, utasító jelei (betűi, számai, nyilai) közötti ellentmondásokról szólt a történet. Nem véletlen, hogy a gyermekrajz imitációk vöröses olykor szürkésfekete színű, elmosódott kontúrokkal, monotípia technikával készültek, míg az utasító jelek dekoratív foltokkal, fekete, éles, merev körvonalakkal. Azokról a behozhatatlan veszteségekről, a társadalmi beilleszkedésünk áráról meséltek a grafikai lapok, amelyek egy életre szegényebbé, társadalmilag függővé, a magunk alkotta szabályok, szabály-rendszerek alárendeltjeivé tesz valamennyiünket.
Játszó, napozó gyerekeket, kiskirályokat, tündéreket, szemüveges kisleányokat ábrázoltam a nemcsak látszólag ellenséges közegben, amely mereven, olykor fenyegetően körbefog és metamorfózisra, azonosulásra kényszerít mindenkit. Hogy előtérbe helyezzem az ábrázoltak abszurd jellegét, az egyik képem címe: 1+1=3, a másiké: Válaszd a nehezebbet lett. Akkoriban döntöttem végleg úgy, hogy én is a nehezebben járható utat választom.

Muhi Sándor: Búcsú a 20. századtól, 2001.

Visszaszerezhető-e az egykori szabadság?

Művész vagyok, szeretném azt hinni, hogy minden alkotó ember bátor, és egyhamar nem nyugszik bele a veszteségeibe. Ezért nem kötelességből, hanem reflexszerűen harcoltam a szabadság visszaszerzéséért a továbbiakban. Mindez abban a kényelmetlen, szűk, eleve adott keretben zajlott, amelyet a napi gondok, családi, munkahelyi, társadalmi feladatok, a diktatúra abszurditásai lehetővé tettek, vagyis az alkotás ritka, boldog, önfeledt órái, napjai, hetei alatt.
Miután a kilencvenes évek elején társadalmi, kulturális, lokálpatrióta felelősségérzetből megrajzoltam több mint 200 szatmári személyiség élethű arcképét – aminek természetesen semmi köze a művészethez – néhányat ezek közül darabokra tépve, a nyomtatott sajtót idéző jelekkel kiegészítve, kollázs technikával készült laza kompozícióval búcsúztam a 20. századtól, amelyben életem java részét töltöttem.
Nincs könnyű sorsa a művészi ambícióktól terhelt kisvárosi rajztanárnak. Miközben egy halom olyan dologgal foglakozik, ami nem köznapi, a környezete folyamatosan elvárja tőle, hogy kortársaihoz hasonlóan kispolgár módjára éljen, viselkedjen, dolgozzon, és ahányszor ettől eltérő magatartásmódot tanúsít, kifejezi a nemtetszését. Az igazodás, a minden áron megfelelni akarás végeredményben a szabadság önkéntes feladása, a legtöbben ezt a kényelmesebb, könnyebben járható utat választották azok közül, akikkel sikerült végérvényesen feledtetni, hogy egykor ők is a saját érzéseik, gondolataik urai voltak.

Ezredfordulós dilemmák

Az ezredfordulós éveket nemcsak a gyökeres politikai, társadalmi átalakulások jellemezték, hanem alapvetően megváltozott és folyamatosan átalakul a kommunikáció módja. Ez kihat a kultúránkra, a művészi közlésmódra is. Megítélésem szerint, aki lépést szeretne tartani a világban zajló folyamatokkal, az rákényszerül a váltásra. Erőteljesen vizualizálódó világban élünk, amin nincs mit csodálkozni, mert az emberiség kultúrája alapvetően vizuális volt és marad. Ezt természetesen kár lenne összekeverni, egybemosni a természetelvű megjelenítésekkel, hiszen a vizuális kultúra, közlésmód ennél sokkal árnyaltabb, és lényegesen több.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy a technikai, információs forradalmaknak köszönhetően a képzőművészet újra közkinccsé, a szó szoros és tágabb értelmében egyaránt köztulajdonná válik. Ilyen körülmények között magától értetődő módon értékelődik fel a kulturális, társadalmi szerepe és ezzel párhuzamosan lassan, de feltartóztathatatlanul elhomályosul az egyéni teljesítmények jelentősége. Tévedés ne essék, a nagy egyéniségek a továbbiakban is nélkülözhetetlenek, hiszen ők viszik előre a világot, a szerepkörük, ismertségük módosul. Az általuk képviselt értékek, erények nem tucatnyi kiválasztott, széles körben elismert személyiség privilégiuma lesz, hanem olyan általános társadalmi tendencia, amellyel milliók tudnak azonosulni.
A címben ezredfordulós dilemmákra utalok, de a fenti kérdések csírái már jó évszázada jelentkeztek, és időnként egyre makacsabbul, egyre sűrűbben bukkannak a felszínre. Az 1973-ban elhunyt Pablo Picasso szinte mindent tudott, megfogalmazott, ami korunk emberét, művészét, művészettörténészét foglalkoztatja. Ő mondta: „Az Isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni.” Az akkor még gyermekcipőben járó informatikáról, a jövőnkről is sejthetett valamit, erről így nyilatkozott: „A számítógépek hasznavehetetlenek. Csak válaszokat tudnak adni.”

Muhi Sándor: Az élet szép sorozatból, 2015.

Kortárs közhelyek, pillepalackok, ágak-bogak

Korunkban a sokszor kényszerűnek tűnő, de valójában természetes váltást sokan sokféleképpen élik meg. Egyetlen olyan időszakot sem ismerünk amelyik ne lett volna átmeneti, ne csodálkozzunk azon, hogy a mienk is az. Receptek sajnos – megítélésem szerint szerencsénkre – nincsenek, mindenkinek szíve joga kitalálni a számára megfelelőnek, testre szabottnak tűnő megoldásokat. Van, aki ellenáll, sokan sodródnak az árral, és akad, aki úgy gondolja, hogy folyamatosan haladnia kell, mert különben átlépnek felette a dolgok. Aki a nagy folyamatoknak ellenáll, annak nincs esélye, árral csak a döglött hal sodródik, folyamatosan haladni kell!
Ez olykor erőfeszítéseket, áldozatokat is kíván, ennek jegyében mondtam le 2010-től olyan külsőségekről, mint a keretezés, különálló képek helyett sorozatokat készítettem, amelyeket a hagyományos tárlatok mellett virtuális kiállításokkal is népszerűsítettem. Meg kellett változtatnom a felfüggesztés, raktározás, szállítás módját, a promóciós anyag összetételét és még sok mindent.
2012-ben a Kortárs közhelyek sorozatomat állítottam ki a szatmári újközponti Galériában, később Kolozsváron. Arról szólt, hogy a hétköznapi tárgyaink nemcsak jellemeznek bennünket, hanem befolyásolják, átalakítják életünket, mindennapjainkat. A pillepalack kalandját 2013-ban mutattam be ugyanitt, akkor azt üzentem, hogy egyetlen stupid, korunkra jellemző tárgy is alkalmas érzések, gondolatok közvetítésére, József Attila költeményeket illusztráltam velük.
2015-ben töltöttem be a 70. életévemet, ebből az alkalomból készítettem Az élet szép című sorozatot. Ennek formavilága a gyermekrajzokkal rokon, jelzi, hogy a lényegi dolgok meglátásához szükség van egy nagy adag naivitásra, játékosságra is, különben elveszünk a részletekben. Újdonság, hogy itt a képeket nemcsak a közös téma, hanem a különböző méretű pillepalackokból összeállított életvonal is összefogja.
A 2017-es kiállításom, az Ágak-bogak, emberek sorozat arról szól, hogy bármilyen körülmények között, bárhol éljünk, a természet szerves, elidegeníthetetlen részei vagyunk. Az elemeket a mondandómhoz nem albumokban vagy a világhálón kerestem, hanem százszor, ezerszer lefotózott ága-bogak segítségével próbáltam érzéseket, gondolatokat közvetíteni, jellemeket, törekvéseket, álláspontokat formálni, alakítani.

Csak a szabad ember játszik

Az évekig tartó folyamatos munka, a több mint 120 kép elkészítése, tárlattá formálása, alakítása közben sok dolgot tanultam, több minden tisztázódott bennem. Többek között megértettem, hogy minden ember vágyik a szabadságra, művész az, aki képes megvalósítani, kézzelfoghatóvá formálni, másokkal is megosztani vágyait. A világon, de közvetlen környezetünkben is nagyon sokan rajzolnak, festenek, mintáznak egy életen át, de nagyon kevés közülük a művész. A mellébeszélés, a látszatkeltés itt nem segít, a szabadságot, játékosságot nem lehet mímelni, hiszen a produktum, ha okosan „kérdezik” minden korban, mindig, mindent elárul magáról.

Muhi Sándor: az Ágak, bogak, emberek sorozatból, 2017.

Muhi Sándor

Muhi Sándor alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

(forrás: wikipedia.hu)

Gergely Tamás: Nedvzöld

Jyll — Sun, 28 May 2017 05:01:02 +0000

Születésnapi ajándék Muhi Sándornak

Ültek a folyó partján. Vadmalac meg a Komája.
”Figyeled – mondta Vadmalac, – ma olyan ”nedvzöld” a színe.
A koma egyre csak mormolta: ”Nedvzöld, nedvzöld.” Majd Vadmalachoz fordulva ezt mondta: ennek a folyónak ezer színe van. Mert te adsz nevet nekik.”
”No.” – Válaszolta Vadmalac. Leszakított egy szál füvet , a mancsában szétmorzsolta, s az eredményt megmutatta a komájának: valóban nedvzöld színe lett.
Komája az irigységtől elhúzta a száját. Abban megegyeztek, hogy kombinálni kell, úgy színesebb az élet. A folyóparton is.

***

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán