Fekete István – Lenolaj

124 éve született Fekete István író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet szerzője

Jyll — Thu, 25 Jan 2024 00:00:52 +0000

Fekete István
(Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.)

Fekete István 1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Első vadászélményeit kisgyermekként szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi.

Az elemi iskola első négy évét (1906–1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron, a polgári fiúiskolában kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött.

1917 végén önként bevonult katonának, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1919-ig káplárként szolgált.

1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el.

Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra.

1924 januárjában a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett.

Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba.

Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Fekete István író otthonában, pulikutyájával.
Budapest, 1967. november 29.

Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit (1930–2013) 1930-ban, fia, István 1932-ben. Fekete Edit középiskolai tanulmányait a budai Sacré Cœur-rend leányiskolájában végezte. 1949-ben, alig 18 évesen elhagyta a családi otthont és a Sacré Cœur-rend tagja, apáca lett, még ebben az évben azonban Ausztriába emigrált, mivel feloszlatták a rendet. 1989-ben a Vorarlberg tartományban található Bregenz leánygimnáziumának iskolaigazgatójává választották. 2013 februárjában hunyt el.

István fia a gödöllői Premontrei Gimnáziumban tanult, az 1956-os forradalomban való szerepe miatt 1956 decemberében hagyta el az országot. 1957-től 1963-ig Kanadában, 1963 óta pedig az USA-ban, Chicagóban él. Dolgozott mint masszőr, fizikoterapeuta, sportklub-igazgató, üzleti közíró a milliós példányszámú Chicago Tribune című napilapnál. Három diplomája van. Később laptulajdonos-főszerkesztője volt az 1905-ben alapított magyar hetilapnak (Chicago és Környéke). Elbeszéléseit 1970-től európai, kanadai és amerikai magyar hetilapok közölték. 1985 óta állandó heti rovata van az emigráció legismertebb és a világ összes kontinensén olvasott lapjában, a Kanadai Magyarságban.

Fekete István kezdetben a Nimród című vadászújságba írt, eleinte szakcikkeket és vadászélmények leírásait, azonban a szerkesztő és vadászíró Kittenberger Kálmán néhány líraibb elbeszélését is elfogadta, és bátorította a kezdő írót.

1934 körül ébredt rá, hogy irodalmi pálya áll előtte és hogy vágyik is rá, hogy komolyan foglalkozhasson írói terveivel.

Kittenberger 1935-ben bemutatta a kezdő írót a már befutott, népszerű Csathó Kálmánnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy legyen, aki a szépirodalmi pályáját egyengetni tudja. A találkozásból életre szóló barátság lett, Csathó pedig valóban mindent megtett, amit egy mentor tehet: tanácsokkal látta el Feketét, bátorító kritikákat írt róla, és még műveivel is kilincselt különböző kiadóknál. A feltörekvő író több, később életmeghatározónak bizonyuló irodalmi pályázaton is sikerrel indult ekkoriban. Így születtek jelentős korai regényei, a Koppányi aga és a Zsellérek.

1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett.

1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. Ez a máig az évtizedes agyonhallgatás által sújtott regény az író korai, de nem az utolsó mesterműve.

1936-tól 1945-ig főképp a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők című folyóirat szerzőgárdájába tartozott (ahogy Csathó is), amire nagyon büszke volt (mert így Gárdonyival, Tömörkénnyel és Krúdyval került közös platformra), bár írásai egyre több más lapban (pl. a Budapesti Hírlap, Ünnep, Esti Újság, Pesti Hírlap, Híd) is megjelentek és egyre nagyobb népszerűséget hoztak. Főképp novellákat írt, ezek kezdetben magukon viselték a Horthy-korszak “barokkos” és érzelmes légkörét, mivel főleg a középosztály és az úri osztály nőtagjai voltak az olvasótábor; társadalmi vagy érzelmi konfliktusokat tárgyalnak, és szinte kivétel nélkül heppienddel végződnek.

1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, és csak szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A taglétszám maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetett, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága hat könyv, és a nagy sikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.

Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe, vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársai voltak Kittenberger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán, neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond, világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg.

1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség, az ÁVO is súlyosan bántalmazta emiatt.

Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.

A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdett érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan katolikus íróként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.

Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.

Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnáját. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta.

1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk.

Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát.

Nagyon erős dohányos volt. 1968-ban szívinfarktust kapott. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de gyerekei kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”.

Fia szerint apja az írásaiból kiérződő antikommunizmus, antiliberalizmus, antikozmopolitizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgatni, ifjúsági regényírónak titulálni.

Az irodalmi életben sem nagyságának megfelelően kezelték. Könyveit ugyan kiadták és az olvasók között ezek népszerűek is voltak, de politikai okokból például több lexikonban hiányosan vagy egyáltalán nem szerepelt. Az Akadémiai Kiadó 1965-ben megjelent Magyar irodalmi lexikon I-III. kötetében foglalkoznak ugyan vele, de életével, munkásságával kapcsolatban az alábbi tényeket kihagyták:

Egyik versét már 14 éves korában közölte a Zászlónk című, népszerű ifjúsági folyóirat;
1940-ben írta a Hajnalodik című drámai színművet, melynek nagy sikerére jellemző, hogy több mint száz folytatólagos előadást ért meg a budapesti Magyar Színházban;
1941-ben ő írta minden idők egyik legnagyobb sikerű – és nagy szenzációt kiváltó – magyar filmjének, a Dr. Kovács István-nak a forgatókönyvét;
1942-ben írta a Túlsó part és a Féltékenység című film forgatókönyvét;
1943-ban írta az Aranypáva című film forgatókönyvét;
1941–1948 között több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett;
Az 1940-es évek elején az egyik legkeresettebb és legsikeresebb magyar író volt;
Csí című könyve 1942-ben megjelent német nyelven;
1936-tól az akkori évek legjelentősebb irodalmi-társadalmi folyóirat – az Új Idők – rendszeresen közölte novelláit, folytatásos regényeit. (Hajnal Badányban, Emberek között, Végtelen út, Gyeplő nélkül);
A Kisfaludy Társaság tagja volt, ami 1945 előtt a legnagyobb írói elismerésnek számított.
Az Akadémiai Kiadó által először 1966-ban kiadott és még 1982-ben is megjelent A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című 1105 oldalas összefoglaló műben, politikai okból egyáltalán nem szerepelt. Fekete István nem szerepel az úgynevezett irodalmi kánonban még halála után 50 évvel sem. Elégtétel viszont, hogy Jókai után Fekete a legolvasottabb magyar író.

(Forrás: wikipedia.hu, szöveggondozás: lenolaj.hu)

Kapcsolódó oldal:

A Fekete István Múzeum honapja

“Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt, és minden, ami lesz.”

Jyll — Wed, 24 Jan 2024 23:01:51 +0000

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója.

Válogatás a Lenolaj.hu és társlapunk, az Art’húr Irodalmi Kávéház alkotóinak hangulatos és érdekes képeiből A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁN

Jyll — Mon, 28 Aug 2023 22:01:19 +0000

A Lenolaj.hu alkotóinak fotóiból izgalmas és szép albumot állítottunk össze, hogy A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁN a szemnek érdekes, a léleknek kedves felvételekkel szerezzünk örömöt olvasóinknak.

Kapcsolódó oldal:

Az Art’húr Irodalmi Kávéház Facebook oldala

Fekete István fotója

Jyll — Wed, 22 Jun 2022 13:23:17 +0000

Fekete István alkotásai a Lenolaj.hu oldalán.

Fekete István: Grands Boulevards – Párizsi szösszenetek 21.

Jyll — Fri, 11 Jun 2021 16:05:48 +0000

„Én mindig Pestről álmodom, Nekem csak ő a Párizsom. A Nagykörút a Grand Boulevard, Az Oktogon a Place Pigalle…” …énekelte annak idején Zsolnai Hédi, majd így fejezte be: „S ha szél susog a pesti fák alól, Yves Montand szebben nem dalol.” A magyar sláger Montand sanzonjára reflektál, melyben arról énekel, hogy „szeret flangálni a nagykörúton” (« J’aime flâner sur les grands boulevards… »). Ez utóbbit Rátonyi Róbert is énekelte magyar szöveggel: „Nézd, oly csodás a Grand Boulevard…” Nos, innen (is) tudhatjuk, hogy a világ csaknem összes nyelvén elterjedt francia „boulvard” szó „körutat” jelent, azonban még a franciák közül sem sokan sejtik, valójában honnan is ered e szavuk. Jó pár száz évvel ezelőtt ugyanis, ha végigküldtünk volna valakit a boulvard-on, nagy valószínűséggel golyózápornak tettük volna ki őt, mivel a kifejezés a régi holland „bolwerk” (bolwerc) szóból származik, amely gátat, védművet, illetve bástyát jelent. Amikor a franciák meghonosították e kifejezést, kizárólag katonai jelentése volt: olyan földsáncot, illetve bástyát értettek alatta, amelynek elsődleges feladata egy ellenséges támadás elleni védelem volt. Persze, a szónak ma is megvan ez az értelme, csak nem használják, olyannyira, hogy kezd feledésbe merülni.

A boulevard szó mai, „széles, gyakran fákkal szegélyezett városi út” értelemben vett használata viszont éppen Párizsból eredeztethető. Valójában az első boulevard-ok a túlterjeszkedő város régi erődfalainak helyén keletkeztek, amikor a „Bölcs” V. Károly által a XIV. század második felében emeltetett, illetve észak-nyugaton a Napkirály apja, XIII. Lajos által a XVI. század közepén a mai Madeleine-templom felé kissé „kijjebb tolt”, ám száz évvel később már erősen leromlott állapotú várfalat 1668 és 1704 között elbontották. Napjainkban ezen hajdan bástyákkal tűzdelt, vizesárokkal körülölelt várfalszakaszok helyén nyolc körutat járhatunk végig a Madeleine-templomtól indulva, az operaház, a színházak és varieték sora, majd a Saint Denis- és a Saint Martin-kapuk érintésével egészen a Köztársaság teréig.

Később is épültek körutak. 1860-ban már a következő, az államnak nyújtott előleg fejében az adókat és vámokat beszedő főadóbérlők – közöttük az anyagmegmaradás törvényét megalkotó és igazoló, a forradalom idején azonban éppen adószedő volta miatt lenyakazott Antoine Lavoisier – követelésére emelt városfalat is elbontották. A francia forradalom előestéjén elkészült, valójában nem katonai, sokkal inkább gazdasági célokat szolgált, s a nép szemében gyűlöletes építmény helyén alakították ki a harmadik övet képező körutak vonalát (Batignolles, Clichy, Rochechouart stb.). Az 1920-as években a hetedik védőöv elbontásával keletkeztek a marsallokról elnevezett körutak, majd 1956 és 1973 között a nagyjából a mai Párizs határát jelentő, 35 km hosszú, 2×4 sávos gyorsforgalmi körgyűrű, a „boulevard périphérique”. (Érdekességként megjegyzendő, hogy a franciák ez utóbbin belül megalkották a „belső” és „külső körgyűrű” fogalmát; értelemszerűen a belsőn az óramutató járásával megegyezően, míg a külsőn ellenkező irányban halad – csúcsidőkben persze inkább araszol vagy éppenséggel áll – a forgalom.) A fentiekhez hasonló módon alakultak ki a Szajna bal partján is a körutak, ám ha „Grands Boulevards”-ról beszélünk, általában az első körutak összességét értjük alatta.

Arról viszont főleg a nagykörúti rikkancsok tehetnek, hogy az általuk árusított pletykalapok szenzációhajhász cikkeire és az e fajta újságírásra átragadt a bulvár jelző, szerzőikre pedig a bulvárlovag kifejezés. Ugyanígy illetik az alacsonyabb színvonalú színházi darabokat és szerzőiket is. És ha már említettük a sétálni, flangálni szerető Yves Montand-t, az effajta gondtalanul lófráló, kalapemeléssel köszöngető, a hölgyek figyelmét magára irányító emberekre a régi szép békeidő – a Belle Époque – idején külön szó született, a „boulvardier” (bulvározó), sőt a kifejezés tovább ragadt az elegáns, jól öltözött emberekre (akik ugyebár akár a Nagykörúton is sétafikálhatnának)… Nos, ennyit arról, honnan származik a „boulevard” szó, és az idők folyamán hogyan változott jelentése. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a XIX. század második felében a nagy városrendező Haussmann báró ex nihilo, azaz a semmiből is alakított ki körutakat. Míg hagyományosan a fentiek szerint épültek ki a boulevard-ok, ő a lebontott régi házak helyén előre megrajzolt fő közlekedési útvonalak gyanánt építtetett „körutakat” – eklatáns példa ezekre a ma nevét viselő Haussmann körút, vagy a Szajna bal partján ívelő Saint Germain körút… A képsoron a Nagykörút részét képező Boulevard Montmartre különböző arcait láthatjuk Camille Pissarro festményein; ő számos képen megörökítette a „Belle Époque”, vagy ahogy mi nevezzük: Boldog békeidők nyüzsgő, színes forgatagát.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Kukucs!

Jyll — Fri, 11 Jun 2021 15:06:10 +0000

Fekete István alkotásai a Lenolaj.hu oldalán.

Fekete István: A Pont-Neuf szobrának rejtett kincsei – Párizsi szösszenetek 20.

Jyll — Tue, 06 Apr 2021 17:06:01 +0000

Párizs hajdani bölcsője, a Szajna két karja által körülölelt Île de la Cité északnyugati végén található a Pont Neuf, magyarul Új Híd, ami persze a XVII. század elején számított újnak, mára valójában a francia főváros 37 (!) hídja közül (Na, jó! Ebből 4 gyalogos, 2 pedig vasúti…) a legidősebb átkelőnek számít. Az 1607-ben elkészült műtárgy külön érdekessége volt, hogy a többitől eltérően nem sorakoztak rajta kétoldalt házak; szabad kilátás nyílt a folyóra. Közepén, 1614 nyarán nagy pompával avatták fel a város legelső köztéri műalkotását, a négy évvel korábban egy vallási fanatikus merényletének áldozatául esett IV. Henrik király monumentális bronz lovas szobrát, amit még 1605-ben Medici Mária királyné kért férje számára nagybátyjától, I. Ferdinánd toszkánai nagyhercegtől. A Firenzében öntött szobor nagy viszontagságok közepette készült el és utazott vízi úton Párizsba (előbb meghalt a neves öntőmester, majd a nagybácsi, időközben megolvadt a IV. Henriket ábrázoló, mintaként küldött viaszfej, a szobrot szállító hajó elsüllyedt Savona partjainál, s egy év kellett kiemeléséhez…). 178 év ékeskedés után végül jött a francia forradalom; a szobrot 1792-ben ledöntötték, „megkínozták”, végtagjait levágták, majd az egészet – vélhetően ágyúnak – beöntötték. Csupán a talapzat sarkain álló négy életnagyságú mellékalak, a világ négy sarkát szimbolizáló, hátrakötött kezű fogoly maradt meg, hogy ma a Louvre látnivalóit gyarapítsa…

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Gergely Tamás: SZÜRKE GÉM ÚJRA – Mälar-parti séták 28.

Jyll — Fri, 05 Mar 2021 17:34:42 +0000

Én sirálynak néztem a fölöttünk szálló madarat, amelyik végül a vízre ereszkedett. Sirály, amelyik csőrében nagy ágat visz, ez volt az érzésem. Soha nem láttam akkora ágat sirály csőrében, mégis el tudtam képzelni. Éva vette észre, hogy nem sirály az illető, hanem egy gém. Azaz nem ”egy gém”, hanem nyarunk szürke géme, az, amelyik a ludak között olyan jól érezte magát. Illetve a háromszáz lúdból álló seregben olyan természetesen elvegyült.

Eltűnt egy idő után, a ludakkal egyszerre, arra következtettem ezért, hogy velük együtt szállt el melegebb vidékre. De hát látjuk, hogy nem így történt. Gémünk maradt.

Mi másra gondolhatnék, mint hogy valamilyen módon elszakadt sajátjaitól, rákényszerült, hogy a Mälar-parton húzza meg magát. Vagy egyéni döntése volt, hogy itt vészelje át a telet, mert úgy értelmezte a megváltozott időjárási körülményeket, hogy a gémeknek maradniuk kell… ki tudja?

Kele jut eszembe Gémről Fekete István gólya hőse, amelyiknek sebzett szárnya miatt meg kell szakítania vándorútját. Ember sebezte meg, s hogy nem pusztult el, ahhoz más ember segítőkészsége szükségeltetett.

Mintha magát, saját sorsát írta volna meg a Kele szerzője… Zsellérek című könyvében a magyarországi proletárdiktatúráról írt kendőzetlenül, s ezt nem bocsátották meg neki a sztálinisták. Az ÁVÓ vette ”kezelésbe”. Úgy elverték, hogy fél szemét vesztette meg fél veséjét, s végül egy kocsiból kidobták. Lehet, hogy halottnak tartották, ismeretlen járókelők szedték össze. Majd mikor feketelistára került, íróbarátok segítették. Állatokról szóló ifjúsági regényeit közölték, a Kele címűt például, hogy anyagilag talpra álljon.

Én ezt sokáig nem tudtam. Hozzánk Erdélybe szelektíven érkeztek magyarországi hírek, nagyon megszűrve. A távolság által is cenzúrázva. Szelektív volt, talán még ma is az, a magyarságtudatom.

Kele is helyrejött, a visszafele úton már társai között repült meggyógyulva.

Vajon gémünkkel mi lesz? Kibírja a telet a Mälar-parton?

***

Gergely Tamás Mälar-parti séták sorozatában eddig megjelent írások:

Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).

Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Kötetei
Módosítás (novellák, történetek, Forrás-kötet, 1981).
Latorcza kontinens: a döbbenet egypercesei. Marosvásárhely: Mentor, 1998. 88 p.
Torokcsavar (regény). Illusztráció: Maurits Ferenc. Csíkszereda: Bookart, 2010. 238 p.
Szépvölgyi mesék (meseregény Damó István rajzaival). Százhalombatta : Üveghegy, 2014. 46 p.
Vadmalac és a kitartott magas Cé (félpercesek). Százhalombatta: Üveghegy, 2015. 86 p.
Ki eteti a sirályokat? (anekdoták) Százhalombatta: Üveghegy, 2016. 134. p.
Fifi. Egy illatcsepp története (meseregény Damó István illusztrációival). Százhalombatta: Üveghegy, 2017. 38 p.
Az én Koreám (memoár). Százhalombatta: Üveghegy, 2018. 202 p.
VérHárs (két monológ). Százhalombatta: Üveghegy, 2020

Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.

Jyll — Mon, 22 Feb 2021 09:22:15 +0000

Gondolom, sokan felkapják a fejüket a címre: hát ez meg mi a fene? A francia főváros rendkívül jól el van látva metróval; jelenleg 14 vonal üzemel, de befejezéséhez közeledik a 15-ös körmetró a maga 75 kilométerével (!), s 2030-ig további három vonalat terveznek átadni. A belvárosban járva sokfelé találkozhatunk a múlt század elejét idéző zöld, indaszerűen ívelt öntöttvas lejárókkal, Hector Guimard (1867–1942) építésznek, a szecesszió, vagy ahogyan a franciák nevezik: art nouveau (új művészet), „pápájának” alkotásaival. Az 1900-as, katasztrofálisan laposra sikeredett, s ezért érvénytelennek nyilvánított pályázat után a Fővárosi Vasúttársaság úgy döntött, nem kísérletezik tovább, hanem közvetlenül Guimard-t bízza meg a mára Párizs utcaképéhez szorosan hozzátartozó építménycsalád megtervezésével. A műépítész alapvetően két típustervet készített. Közülük az egyszerűbb csupán körbekeríti a metrólépcsőt. A módosabb változatában a metróba egy jellegzetes tipográfiájú „Metropolitain” feliratos, lámpákkal díszített, gyöngyvirágszárra emlékeztető ívelt kapukereten át lehet lejutni. A másik tervből viszont tizenhárom nagy, oszlopokkal körülvett, fedett, úgynevezett edikula készült három változatban. A két legnagyobb, épülethez kapcsolódó lejáró a Csillag téren (Étoile) és a Bastille téren állt, az első metró akkori végállomásain. Mára egyik sem látható: mindkettőt az építészeten végigseprő modernista hullám törölte le a föld színéről, sok más épülethez hasonlóan. A két kisebb változatból (A és B modell) mára csupán három példány maradt fenn, amelyek közül is csak egy eredeti van – a Magyar Nagykövetségtől pár lépésre lévő Porte Dauphine végállomásé. A szépségénél és koránál fogva is személyes kedvencemnek számító lejáró jellegzetessége az oldalt is zárt építmény, s az üvegből készült V-alakú tető, a bejárat fölé kinyúló lekerekített árnyékolóval, amely formája és légiessége okán a „szitakötő” becenevet kapta. A legtöbbet fényképezett párizsi metrólejáró viszont a Montmartre-ra tartó turisták által sűrűn látogatott Abaisses téren áll, ám annak a korabeli szépségnek nem az volt az eredeti helye; a párizsi városháza mellől helyezték oda 1974-ben; addig csupán egy alapváltozat szolgálta ki az arra járókat. A város szívében található, öt metróvonalat kiszolgáló Châtelet csomóponthoz több szép lejáró is tartozik. Közülük a hamuval és forró vízzel mosó nőkről elnevezett Lavandières-Sainte-Opportune utca és az egykori vásártér csarnokaihoz, „Párizs gyomrához” vezető Les Halles utca találkozásánál keletkezett terecskén áll egy ugyancsak „szitakötős”, de oldalt nyitott lejáró, ami nagyon szemrevaló és közkedvelt építmény ugyan, de nem más, mint egy ilyen formában nem is létező változat „replikája”, ami 2000-ben készült a párizsi metró centenáriuma alkalmából.

[A Paris unplugged cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 4.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.

Jyll — Thu, 21 Jan 2021 10:52:42 +0000

Párizsban még a legfelkészületlenebb turistának is feltűnik – bár nem biztos, hogy azonnal meg tudja fogalmazni a dolgot –, hogy valahogy az egész „egyben van”. Ha nem olvas utána, kell egy kis idő, mire magától rájön, miért is oly tetszetős, harmonikus a városkép.

Nem volt ez mindig így. A XIX. század elejéig a középkor óta változatlan, apró, szűk, bűzös utcákkal, omladozó, egészségtelen házakkal teli belváros sosem esett át nagyobb városrendezésen. Miután 1830-ban ismét felütötte fejét a városban a 200 éve már eltűnt kolera, a század közepén sürgősen tenni kellett valamit. III. Napóleon császár, aki egy 1840-es évek eleji londoni útja során irigykedve szemlélte az angol főváros modernségét, Georges Eugène Haussmann bárót, Szajna megye prefektusát bízta meg az urbanizációval. A mintegy 20.000 házat, műemléket leromboló, s ezért „Attila” gúnynévvel illetett Haussmann programjának lényege a következő volt: a már megrajzolt fontosabb közlekedési tengelyekhez igazodva új, széles úthálózat kiépítésével, a zöld területek megőrzésével, sőt növelésével, valamint a közterületek egységes képének megteremtésével modern, szellős világvárost hozzon létre, s – nem utolsó sorban – a külvárosokba szorítsa ki a lázongó természetű alsóbb osztálybélieket. Mamutprojektjével 1850 és 1872 között radikálisan megváltoztatta a főváros arculatát. (A rossznyelvek szerint a széles utcák arra kellettek, hogy azokon ne lehessen könnyen barikádokat építeni, és hogyha kell, hatásosan lövethessék a tömeget kartáccsal…)

Haussmann báró elképzelése szerint az épületek feladata az is, hogy formát adjanak az általa elképzelt várostervnek, ezért tökéletesen illeszkedniük kell az előre megrajzolt utakhoz. Noha sosem foglalkozott építészettel, de még csak egy házat sem építtetett soha, valójában ő dolgozta ki – persze építészek és várostervezők közreműködésével – a főváros homogén arculatát adó épületek építészeti szabályait.

Melyek ezek közül a legfontosabbak?

A kötelezően homokszínű vágott, faragott kővel borított homlokzatoknak az utcák vagy terek mentén azonos magasságúaknak kell lenniük. Követelmény, hogy az épületek magassága arányos legyen az utca szélességével; például egy 9,75 és 20 m közötti szélességű utca esetében a homlokzat maximális magassága 18 méter lehet – ez egyben biztosítja az utcák kellő világosságát. E megkötésből ered a sztenderd Haussmann-épület másik jellemzője, a többnyire öt-hat emelet. Nagyon jellemzők a 2. és az 5. (ötemeletes ház esetén 4.) emeletet díszítő fekete öntöttvas rácsos erkélyek, melyek gyakran megszakítás nélkül „futnak körbe” az épület homlokzatain. A leggazdagabbaknak fenntartott 2. emelet a Haussmann-házak kiemelt szintje: nagy erkélyekkel rendelkezik, és a feljutáshoz nem kell túl sok lépcsőt használni (ne feledjük: lift csak 1870-től van!). Jellemzője a balkon, a magasabb beltér, a gazdag homlokzatdíszítés; egyértelműen ez a legkényelmesebb szint. Ha a földszinten üzletek voltak, az első emelet azok tulajdonosainak, bérlőiknek elhelyezésére szolgált. A 3., 4. és 5. emeletet a szerényebb jövedelmű polgárok számára tartották fenn. Hogy miért tettek erkélyt az olcsóbb bérletű 5. (4.) emeletre? Csupán esztétika okokból, hogy egyfajta szimmetriát alkosson a 2. emelet erkélyével! A legfelső 6. (5.), többnyire bádogtetős manzárd szintet a háztartási alkalmazottak számára tartották fenn. A tetőteret kisebb helyiségekre – cselédszobákra – osztották, közös falikúttal a lépcsőházban. Ezt az emeletet külön cselédlépcsőn lehetett megközelíteni, s ezen a lépcsőházon keresztül lehetett bejutni a többi lakás konyhájába is. (Megjegyzem: a liftek elterjedésével, az áram bevezetésével, s a városi közlekedés zajszintjének megnövekedésével a „polgári épületek” emeleti rangsora szép lassan változott; sok helyütt meg is fordult.)

Ha hozzátesszük, hogy az épülettulajdonosoknak kötelező a homlokzatok rendszeres tisztíttatása, és hogy a főútvonalak mentén az ablakközöket esténként diszkréten megvilágítják, megértjük, miért annyira tetszetős a párizsi utcák összképe.

[A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 3.0)]

Kapcsolódó írások: