Ülünk a rendelőintézetben. Hidegem van, mondja egy nő. Először azt hiszem, nem is magyar anyanyelvű.
Hidegem van, hidegem van, ismételgeti.
Pocsék ez a május, de most épp meleg van, tűz a napfény az üvegtáblákon keresztül. Persze nincs szavunk arra, mikor a hidegség belülről árad, mikor rettegsz, mikor teljesen egyedül vagy. Általában „fázással” szokták fordítani, mikor Péter az árulása után háromszor is odament a tűzhöz melegedni. Talán ilyen hidegek Izraelben voltak a húsvéti éjszakák? Vagy Pétert másféle fázás gyötörte?
Miért van hidege ennek a szerencsétlen nőnek?
Meg fog halni? Vagy csak „esélyes”? Egy hozzátartozót kísért, akiről kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg?
Nincs szavunk a lélekre. Vagyis van… az előző mondatban leírtam. De a lélek olyan dolog manapság, mint az „ozsonna”, a „rökamé”, a „rékli”. Reménytelenül elavult. Az embereknek személyisége van, identitása, rassza, traumája. Esetleg pszichéje. Talán ma már csak a nagymamáknak van lelke. Számold össze, hány verseskötet, filozófia mű, értekezés címében találkozol a „lélekkel”? Hááát…
Nagyon úgy tűnik, a romantika után befellegzett a lelkeknek.
A mellettem ülő nő talán mégiscsak rendelkezik ezzel a gyanús testrésszel (vagy micsodával.) Hidege van. Talán rettentően fél. Ha meglátjuk a tengert, ha elcsodálkozunk a lombokat hajlítgató szélen, ha rossz hírt kapunk vagy ha éjszaka felriadunk, rádöbbenünk: nem vagyunk sehol, de mégis megvagyunk.
Egyedül vagyunk.
A nemek, a rasszok, az osztályok sokkal képlékenyebbek, mint ahogy azt a mai propaganda tanítja. Nem olyan általánosítóak, és nem határozzák meg úgy az egyén életét, mint az a mondat: halandók vagyunk, bűnösek vagyunk. Amivel a politika nem tud mit kezdeni, az ma többnyire kimondatlan marad. A „halandóság” is gyanús, elavult dolog… valahol a rékli meg a rökamié között félúton.
Annyira hidegem van, hajtogatja a padszomszédom.
Előbányászom a hátizsákomból a pulóveremet. Bár épp meleg van, de könnyedén a vállára terítem. Egy kicsit megkönnyebbül.
Én pedig felállok, és tudósi buzgalommal a telefonomat kezdem el piszkálni. Fél szemmel azért figyelem a nőt. Van valami baja. Valami baja van…, az biztos. De én nem akarom tudni.
Hidegem van, ha rápillantok.
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások