I. Annyi tudomány és felvilágosodás után eljutottunk oda, amit a középkor mindig is gondolt: a betegségeink részben lelki eredetűek. Trisztán sebeit, fekélyeit a házasságtörő, bűnös vágyak okozzák, Izolda pedig azért meddő, mert nem a férjére vágyakozik. Ezekben a magyarázatokban is ott bujkál egyfajta áldozathibáztatás: a betegség egyfajta büntetés, az orvos (a pap, a pszichiáter) csak „megnevezi” a bűnödet. És persze ez a megnevezés nem lehetséges egyfajta kegyetlenség nélkül. Hiszen mondd a szemébe egy hatvan éves, ötgyerekes anyának, hogy azért beteg, mert „rosszul élte meg a nőiességét”! Hát most mit csináljon? Menjen vissza az első randevújára? Szülje „vissza” a gyerekeit? A pszichologizáló magyarázatokban sok kegyetlenség van – és általában mindig csak azokat a betegségeket „magyarázzák”, melyeket az orvostudomány nem tud teljeskörűen értelmezni és gyógyítani – de ez nem jelenti, hogy nincs igazság bennük.
II. Én a depressziómat kiskamasz korom óta kávéval, a szorongást cigarettával kúráltam. Mégsem a tüdőm vagy a szívem betegedett meg, hanem a méhem, a „berendezésem”. Kislány koromban vigyázni kellett, hogy ülünk le szoknyában. Ha kilátszott a bugyim, anyám rám rivallt: vigyázz! kinn van a berendezésed! Ezt a nevezetes „berendezést” mindig csak anyám látta – anyám, akivel a kapcsolatom közismerten rossz volt, de én mégsem szakítottam vele. A bántalmazott gyerekek a leghűségesebbek. Míg hozzá hű maradtam, saját magamat elárultam. És talán a betegség kirobbanásához annak is köze van, hogy a lányom tizenhárom éves – hamarosan mindenféle kamaszfiúkat kerülgethetek a lakásomban. Ahogy ez ennek a rendje. Anyám tehát hamarosan „visszafoglal”. Ezért is szeretnék olyan kétségbe esetten meggyógyulni: semmi módon nem akarnám, hogy a betegség – bármilyen betegség – árnyékot vessen lányom kamaszkorára. Le a családi átkokkal!
Ennek érdekében akárhány pszichiátert a földbe beszélek. Mi is az Almódovar-film címe? Mindent anyámról. Hát rajta!
Ezekről beszélgetek más beteg hölgyekkel az Onkológiai Intézet (hajdani Siesta Szanatórium) csodás parkjában. Pszichoterápia, bántalmazás, családfa-állítás. Ma ez a pszichológiai konyhaműveltség a középosztálybeli életforma része – úgy beszélgetünk a traumáinkról, a bántalmazóinkról, mint a régi, „úri” háziasszonyok a vasárnapi menüről, a süteményekről vagy épp a cselédjeikről.
Szépen süt a nap, jól esik a műtét előtt egy kicsit kisírni magunkat.
És pontosan ez bizonytalanít el.
Ha ekkora tudósok vagyunk, miért lettünk betegek?
III. Harminckét óra múlva az „őrzőben” ébredezek. „Ne ficánkoljon” dörren rám valaki a sötétségből. Nem ficánkolok, mozdulni sincs erőm. Ha megmozdulhatnék, odamennék az ablakhoz, és megnézném azt a fát, amit élete utolsó éjszakáján Babits Mihály látott (ld. a fotót), mert ő maga is ezen a folyosón haldoklott. De én most haldoklom? Vagy talán jól vagyok? Hány óra van? Hogy sikerült a műtét? A hatalmas seb még nem jelent semmit – az orvosok a műtét elején kiveszik a betegek nyirokmirigyeit, és az operációt csak akkor folytatják, ha a nyirokmirigyek „tiszták”. Szentséges ég! Most akkor életre vagy halálra ítéltek engem? Ezt akarja megtudni M., a betegtársam is, aki síros hangon kérdezgeti, mi történt vele.
„Szedje össze magát!”, dörren rá az ápolónő, és kicsattog a folyosóra.
M. (civilben egy vidéki kutatóintézet vezetője) csendben elsírja magát. Veszélyes, őrült dolog. (Ezt másnap magam is megtapasztalom, mikor próbálom a paplan alatt kisírni magam: majdnem felszakad a sebem.) Most csak hallgatom M-t, és együttérzően makogok, mást nem tehetek. Félek attól, hogy az ápolónők (mint az oviban a dadusok) valahogy megérzik a „ficánkolást”, és visszajönnek, hogy „helyre tegyenek”.
A folyosóról ideges fények. Valahol valami baj van. Érzem.
Másnap kiderül, hogy fejben jól rekonstruáltam az eseményeket. Az ápolónők hajnalban előírás szerint hozzákezdtek az ébresztésünkhöz, de félbe kellett hagyniuk, mert valaki az egyik kórteremben rettenetesen rosszul lett.
De miért nem mondták EZT?
„Lányok, a türelmüket kérjük, fél óra múlva visszajövünk.”
Úgy gondolták, egyetlen megoldás, ha „megfegyelmeznek” minket.
Két alulfizetett, holtfáradt, a feladataik alatt összeroppanni látszó éjszakás nővért persze könnyű megérteni.
De ez a verbális durvaság nem itatja át az egész életünket?
A beszólogatás, a leoltogatás, az alázás, a pocskondiázás, a verbális abúzus. Mindenki tudja, hogy a gyerekkori zaklatás „nem tesz jót” az egészségnek – de hogy állunk vajon a Kelet-Közép-Európában oly kedves verőszavakkal? „Hogy jössz te ehhez?” „Mit képzelsz magadról?” Azok jót tesznek? Az én mindeddig legsúlyosabb egészségügyi katasztrófám (hetedik hónapban megindult szülés) nem egy gyerekkori trauma, hanem „beszólás”, verbális agresszió miatt következett be.
Soha nem dolgoztam olyan munkahelyen, nem jártam olyan irodalmi körben, ahol ne lett volna szokás valakit / valakiket kipécézni. Leoltani, elrettenteni, pocskondiázni. Hát nem ezért van Kelet-Közép-Európában ennyi daganatos beteg?
És mindezt valami mifelénk divatos hamis hősiesség is elviselhetetlenné teszi. Bírni kell. Ökölbe szorított kézzel.
Nem az a legény, aki adja. Az a legény, aki állja.
Nos, én nem vagyok „legény”. És nagyon nem állom a dolgot. Szeretek nyersen fogalmazni, de rosszul vagyok, ha a jelenlétemben pl. a villamoson „leoltanak” egy nőt, egy öreget, egy gyereket. Egy úszóbajnokot. Egy rinocéroszt. Egy akárkit.
Ennek ellenére alig merek a testet-lelket pusztító, verbális agresszió ellen fellázadni. Csak nyüszítek, mint éjszaka az őrzőben. Pedig sokszor mondhatnám (mondhattam volna), ha én kedvesen beszélek, beszélj velem te is rendesen!
IV. A látványos társadalmi különbségek — nos — egészen biztos, hogy rosszat tesznek az egészségnek. Hát nem ezért élnek Skandináviában tovább az emberek? Senki sem szeret éhező, beteg, haldokló embereket fütyörészve vagy akár lehajtott fejjel kerülgetni. A társadalmi különbségek főleg akkor zavarók, ha ezek nem valami „atyáinktól” örökölt, évezredes elnyomás következményei, hanem személyes felelősség terhel minket miattuk.
A Kékgolyó utcai Csodaklinika (mert ez tényleg egy kiválóan felszerelt kórház) jól megtestesíti a rendszerváltás bűneit. Egy mindenki adójából, TB-hozzájárulásából fenntartott állami intézmény, melyet mégiscsak a „kevesek” vehetnek igénybe. Én persze csak az itteni nőgyógyászatot láttam – hát itt biztosan egyetlen paraszt, roma vagy munkás nő nem rontotta a levegőt. A Kelet-Magyarországon élő nők nyilván még azelőtt meghalnak rákban, mielőtt felfedeznék a betegségüket. Se szűrővizsgálat, se nőgyógyászat, se tudás a betegségről. A pártok szívesen beszélnek az „egészségügyről”, megmondóik boldogan ócsárolják a „pénzéhes orvosokat” („mért nem oldják meg ŐK a helyzetet?”), választási évben tonnaszám ígérik a lélegeztetőgépeket – de ez az egész nem komoly. Én még nem láttam olyan „embernyelven” írt útmutatót, amely megmagyarázná Marika néninek, hogy milyen tünetek esetén kell orvoshoz fordulni, hogy milyen kezelések várnak rá, hogy mit kell tennie. Hogy mért érdemes az egészet végigcsinálni.
Egyáltalán nem igaz, hogy a Kékgolyóba csak magánorvoson keresztül lehet bekerülni. Be is dumálhatod magad, mint én tettem. Sok gátlástalanság és tudás kell hozzá. De az is igaz, hogy a legtöbben irdatlan pénzeket fizetnek. Magánorvos, magánvizsgálatok, magánkórház. (A „magán” főleg a dunántúli gazdag nőkre van hatással – szerencsére sokan időben rájönnek, hogy a VIP-reggeli és más effélék nem pótolhatják az ország legjobban felszerelt műtőit.)
Még egy olyan romantikus antikapitalista is, mint én, belátja, hogy ez a sok fájó igazságtalanság nem orvosolható az ellátórendszerek reformja és egy kulturális fordulat nélkül.
De ez nemcsak a pártokon múlik. Ma Magyarországon legtöbben nyelvi-kulturális okokból halnak meg. Rajtuk már egy jól megírt brossúra is sokat segítene. Hol van a petefészkem, hol van a méhem? Mire kell figyelnem? Nem mindenki szereti a finomkodóan gátlástalan (pocaklakó, mályvavirág etc.) nyelvet, amin a felső középosztálybeli nők a testükről beszélnek.
1999-ben pro bono egy neoprotestáns alapítványnál dolgoztam. Utcáról kimentett gyerekprostituáltakat készítettem fel magyar irodalomból a középiskolai felvételire. Ezek a lányok nemcsak Arany Jánosról nem tudtak semmit, hanem a saját testük működéséről sem – pedig már tele voltak számtalan női betegséggel. Az alapítványt vezető lelkész arra próbált rávenni, hogy egy orvossal írjunk egy, a női test működését bemutató, fiatal lányoknak szánt, „embernyelven” szerzett füzetkét. A szintén pro bono dolgozó nőgyógyász hamarosan külföldre ment. Engem pedig 2000 végén véglegesítettek az egyetemen. És azt gondoltam, a trubadúrok sokkal fontosabbak.
Hát ezt rosszul gondoltam.
Nemcsak magamat árultam el sokszor, hanem másokat is.
Huszonegy év múltán – orvosi segítséggel – ezt a kis füzetet meg fogom írni.
(A képen a magasabbik fa a Siesta szanatórium nevezetes fája. Az engemet gyógyító csodálatos orvosokról talán majd máskor. M. persze nem M. És nem egy „kutatóintézet vezetője”, hanem más felelős beosztásban dolgozik.)
***
54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások