Én sem akartam „drágán” szülni. Ajánlottak egy kiváló szülészorvost, én bementem hozzá a kórházba, ő pedig rögtön átterelt a magánrendelésére. Itt tulajdonképpen nagy összegeket fizettem azért, amit alanyi jogon, állampolgárként megkaphattam volna. Drágán fizettem azért, mert akárhogy akartuk, korábban nem tudtam teherbe esni vagy a gyereket kihordani.
Aki negyven fölött szüli az elsőt, annak a bőre alatt is pénz van. Az már a levegőért is fizet, amit beszív a kórházban. Bábát is fogad, hogy nehogy „baj legyen”. Elmegy egy bentlakásos szüléselőkészítő tanfolyamra is, ahol azt magyarázzák neki, ne féljen.
De én azért nagyon féltem. Nem attól a szörnyű helyzettől, hogy mit eszünk, ha hazamegyünk (mert addigra minden pénzt lehúznak rólam), hanem hogy mi lesz, ha —
A fájások szerencsére nem otthon, hanem az első kórházban töltött éjszakán törtek rám. Ebben én is hibás vagyok. Sok időt töltöttem otthon, veszélyeztetett terhesként, ezért örültem, hogy egy nappal korábban be kell feküdnöm, és most beszélgethetek, ismerkedhetem a többi „asszonnyal”, mert a Péterfy szülészetén így hívták a nőket. 16-tól 42 évig bezárólag. Az osztályon csatangolva betévedtem egy furcsa folyosóra: itt jól öltözött, nagyon fiatal férfiak szorongtak ünnepélyes arccal – hogy nem államvizsgázni jöttek, azt a kezükben szorongatott pénzes borítékról sejthettem. Talán ez a kis folyosó lehetett a főorvos úr romáknak fenntartott magánrendelője. Hm…
De az „asszonyok” egyek voltak – legalábbis a kórtermekben. Mikor elfojt a magzatvíz, a rengeteg elolvasott szakkönyv, élménybeszámoló, miegyebek ellenére azt hittem, csak szégyenszemre bepisiltem. De gyorsan kitámogattak a vajúdószobába, ahol vártuk a telefonon felkeltett bábát és a főorvost. Jönnek, csak türelem… Furcsán prófétai hangulatban nemcsak láttam, éreztem is, hogy az esőcseppek lassan, alattomosan ráfagynak az utakra.
Az egyik utolsó, nagy tél volt.
Aki „szülészeti erőszakról” beszél, nem veszi tekintetbe, hogy minden nő intenzív, megfeszített, szinte ihletett figyelem állapotába kerül várakozás közben. Halálomig nem fogom elfelejteni a kilincs formáját, az ajtó repedéseit.
Végre az orvos! Közli, hogy nekem még várnom kell a császárra, mert egy „asszony” élet-halál között lebeg az osztályon, és az ügyeletes megkérte, hogy segítsen neki. Már annyira fáj mindenem, hogy bólintani sincs erőm. A műtő kis ablakából sárgás, undok fény szivárog: érzem a rémületet és a feszültséget. A fájások egyik utolsó szünetében megkérdezem a „bábámat”, a dúlát, hogy a szegény „asszony” túlélte-e. A választott dúlám – akivel nagyon nem jövünk ki – bólint: igen, kipakolták, de él, szerencsére „valahol”, talán Borsodban van két gyereke.
A rettentő fájdalmon át elönt valami furcsa megkönnyebbülés. Él – de hiszen ez egy jó jel! Visszajön a főorvos, én mondom neki, hogy érzem, kapuban a baba, most már annyira, annyira… ezt akár már meg is szülhetném, „normálisan”… A főorvos rázza a fejét: az én koromban épp a kitolás kockázatos – egy gyereket nem elég megszülni, fel is kell nevelni.
Az altatóorvoson, a műtősnőn, de rajta is látszik valami dicsőséges megkönnyebbülés. Túl vannak egy rettenetes megpróbáltatáson, az előttem lévő „asszonyon”, és most velem simán, könnyen akarnak végezni. Nincs is idő a megszokott érzéstelenítésre. Kapok egy injekciót a gerinceimbe, a lábaim hirtelen eltűnnek, és furcsán kezdek szédülni. Egyszer csak hallok valami furcsa nyávogást…
Nyávogást, igen… Az állati nyögésként kezdődő, szépséges gyereksírásként folytatódó túlvilági hangocskáról nem egy anya hiszi, hogy valami „kisállat” vagy egy nagyobb gyerek „beszaladt” a műtőbe. Persze egy modern műtőbe csak úgy nem szabadulhat be akárki. De mikor szülünk, akkor más, múltbeli anyák emlékeit is átéljük.
És az egész múltunkat is.
Másképp nem tudom értelmezni, hogy miért úgy emlékszem saját szülésemre, hogy a szegény Évike ott hever a hallgatag, jóindulatú férfiak gyűrűjében, miközben egy gonosz boszorkány (egy banya, egy „bába”) ócsárolja és fenyegeti. Tényleg nagyon rosszul választottam szülésznőt – de vajon nincsenek-e anyámmal kapcsolatos olyan titkaim, amit a nagy „gátszakadás”, a lányom születésének éjszakája felfedett?
De egyelőre nem érek rá családi titkokon rágódni, teljesen lefoglal a gyerek. És hamarosan visszajön az intenzívről a szomszéd kórterembe a „szegény asszony”, akit a főorvos a lányom születésének éjszakáján megmentett.
Nem igazi „asszony”, csontos, vékony, huszonvalahány éves, és most hallja, hogy a szülészeten keresték a rokonai. Sír, csapkod, átkozódik, és most jól láthatóan görcsös szédülést, fizikai fájdalmat okoznak neki a gyerekhangok.
Hét hónaposan feküdt be, súlyos vérzéssel. Az anyósa kísérte be, meséli, mert az „ember”, az élettársa kint van Hollandiában. – Te szent ég! – sopánkodik. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy elbántak vele a kórházban! Szétmarcangolták a gyerekét, őt meg össze-vissza kaszabolták. De majd a következő szülésnél az „emberrel” jön be ide, akkor próbáljanak meg vele így bánni! A keserves mindenit…
A látogatók megbotránkozva hallgatják. Én nem merek közbeszólni, hogy méh nélkül, „kipakolva” nehéz lesz majd szülni. De hogyan lehetséges, hogy ezt az „asszony” nem tudja?
Nyilván elmondták neki, de nem azokkal a szavakkal, hogy értse.
A megvetés ezen a szép, gyerekzsivajos vasárnap délelőtt összezárul körülötte. Többen a földre szegezik a tekintetüket, két fiatal anyuka szeme összevillan: na, tessék, megérdemelte.
És én is csak lassan értem meg, hogy ez a csontos, őrjöngésig kétségbeesett nő retteg baba nélkül hazamenni. Mert retteg az anyósától, retteg az „emberétől”, retteg a szomszédoktól, retteg az orvosoktól. Ezért az új „emberért” hagyta ott a faluját – és most hova menjen, mihez kezdjen? Lehet, hogy felfogta a „kipakolás” jelentését, csak képtelen még ezzel szembenézni.
Az utolsó éjszaka sírok miatta, de persze én nem rettegek hazamenni.
Pedig még csak most jön a neheze. Örökös gyereksírás, egymásba folyó nappalok és éjszakák. Nem könnyű szoptatni, nem könnyű anyai segítség nélkül („te csak el ne rontsd azt a gyereket, erre figyelj!”) bármiben dönteni. Eleget szopott-e? Eleget aludt-e? Én vagyok a legrosszabb anya, ha megitatom vízzel? Az első napokat kísértetiessé teszi, hogy nem is ismerek rá ebben az örökké bőgő csecsemőben a hasamban hordott gyerekre. Sok nő boldogító kapcsolatot alakít ki a babával a terhesség alatt. De azt a babát még nem kellett pelenkázni, etetni, vele szavak nélkül is jól értették egymást.
Pedig rá kell jönnöm, hogy a kislányom pontosan az, aminek a csecsemőgondozó nővér látta: „cuki kislány”. Nem is „asszonyként”, hanem tanárként konstatálom ezt: már az első napokban szemkontaktust keres mindenkivel, már akkor is mosolyog, ha csak egy összegyűrt papírzsebkendőt figyel. Vannak emberek, akiknek nincsenek hibáik. Nem azért, mert nem hibáznak, és nem azért, mert ne lehetnének okosabbak, bátrabbak, hanem mert olyan óvatosak és magabiztosabbak (egyszerre!), hogy láthatatlanok maradnak a démonjaik. Ritkán kerülnek méltatlan vagy rossz helyzetekbe.
Egy ilyen „cuki”, áldott kislány mellé persze szerettem volna egy másik gyereket is – egy másodikat, egy akármilyent. Mikor az orvos megmondta, hogy nem lehet több, megkerestem egy örökbefogadással foglalkozó szervezetet.
Tudom, hogy a legtöbben szőke, egészséges lánygyereket szeretne, de én örülnék egy enyhén fogyatékos, roma kisfiúnak is, magyaráztam az egyik előadónak.
Kiderült, hogy nem is vagyok egyedül. Elég sokan szeretnének a saját gyerekükhöz / gyerekeikhez „hozzászeretni” egy hátrányos helyzetű gyereket. Ki társadalmi szolidaritásból, ki vallásosságból. Hisz Isten jobban örül egy szépen felnevelt gyereknek, mint bármilyen fogadalmi táblának.
Kevés ilyen megkeseredett emberrel találkoztam, mint ez a gyerekvédelmi előadó.
Szerinte „rossz irányba” halad ez az egész örökbefogadás-dolog. Ki ne tudná, hogy gyereket szülni drága és nehéz. De hát nem is az volna a feminizmus dolga, fejtegette, hogy a gazdag nőkből még több akadémikus vagy más kutyafüle legyen, hanem hogy véget vessen a szegény nőkre kirótt keltetőgép-szerepnek. A szegényebb nők „adják” a petesejtet vagy a méhet, a gazdag nőknek pedig – a pénzükért cserébe – jut az öröm és a boldogság. Hiszen pár év kell, hogy az emberi reprodukciós képességből árucikk legyen, a szülésből pedig amolyan bérmunka, ahol a kitolás pillanatában elveszik a „végterméket”. – No és mi lesz egy ennyire istentelen világban a gyerekekkel? – kérdezte.
Mivel nem fogadtam Eszter mellé örökbe egy gyereket (munkahelyi zűrök, egzisztenciális okok miatt hamarabb vissza kellett mennem dolgozni), jócskán maradt időm ezen töprengeni.
Egy gyerek minden ember életminőségét képes megváltoztatni.
De kik férhetnek hozzá az örökbe adható gyerekekhez? Kiknek van nagyobb lobbiereje? Kiknek van nagyobb befolyása? A magányosaknak, a gyerekkacajra vágyó „szépkorúaknak” vagy a homoszexuálisoknak?
De milyen szülőkre lenne a gyerekeknek szüksége?
Ezt nem tudjuk. Természetesen sok vizsgálat készült, de hogy ezek mennyire komolyak, azt jelzi, hogy mindenki megtalálhatja a politikai meggyőződéséhez illő eredményt. Te persze feljelentenéd azt az orvost, aki azzal próbál rávenni egy gyógyszerkísérletre, hogy ugyan vagy belehalsz vagy meggyógyulsz, de ha nem veszel részt benne ÖNKÉNT, akkor elmaradott dinoszaurusz vagy.
Ám egy gyereknek nincs joga tiltakozni. Semmiért, soha. Az USA-ban a szülés órájában az anya kívánságára megölhetik. Talán mert nincs pénze és szavazata. Egyre könnyebben tekinthető árunak. Ráadásul politikailag is használhatatlan. Jól mutat a választási plakátokon, de arra például nem lehet rávenni, hogy saját érdekei helyett értelmiségi bandaháborúkkal foglalkozzon.
Ha éhes, akkor sír, ha boldog, akkor mosolyog, ha szeretik, jól érzi magát.
Egy gyereknek nincs pénze és szavazata – de persze van szexualitása. Ahogy a rendszerváltáskor, úgy a migrációs válság idején is százezer számra tűntek el gyerekek – az ő életük olyan ár, amit a „haladásért” örömmel megfizetünk. Ezek a gyerekek is jól mutatnak a plakátokon, ha érzékenyíteni / ostorozni kell a középosztályt („csillogó szemek”), de ezek után többé senkit sem érdekelnek. Pedig a menekültek ez a csoportja BIZTOSAN éjjel-nappal dolgozik, hiszen az eltűnt gyerekeket nyilván szőröstül-bőröstül elnyelte a szexipar.
Természetesen nagyon trendi a gyerekjogokat képviselni. Akár az is felvethető – hisz „csak” gyerekekről van szó – hogy mire jók a gyerekmentő inkubátorok? Mi értelme valakinek élni, ha nem lehet identitása? Ha nem tudhatja meg, kik a szülei? Ám eszünk ágában sem lenne meghalni hagyni egy felnőttet, ha az képtelen lenne megmondani, hova és kihez tartozik.
Egyetlen kérdést nem mernek felvetni a gyerekjogok védelmezői: hogy lehet, hogy a felnőttek több jogot élveznek, mint a gyerekek?
Én is szeretem az emberi jogokat. Melynek lobbierőtől, érdekérvényesítési képességtől, politikai divatoktól függetlenül járnak mindenkinek.
Embernek, asszonynak, gyereknek.
Nem azért, mert.
Hanem csak úgy.
***
51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások