Nem minden helyzetértékelés egyenrangú. Volt, aki úgy vélte, még hosszú ideig hintázgathatunk a török és az osztrák között. Volt, aki világosan látta, hogy a hagyományos erdélyi politikának nincs jövője. Nyugat-Európa technológiai, katonai, kulturális fölénye akkora, hogy hamarosan megindul a felszabadító háború.
Ha pedig erre elkerülhetetlenül sor kerül, akkor fontos, hogy ne kapcarongyként, ne pofozózsákként, de ne is török-bérencekként viselkedjünk. (Mondani könnyű. De se Zrínyi Péternek, se Zrínyi Ilonának nem sikerült betartani.)
Egy barokk költőtől és hadvezértől persze nem lehet elvárni a felvilágosodás eszményeit. Zrínyi talán nem azt mondta volna, hogy „Európába – de mindannyian”, hanem inkább „Európába – de felemelt fejjel”. Önálló hadsereggel, saját nemzeti intézményeinkkel, akár Habsburg függésben, de identitásunkat őrizve. A horvát származású Zrínyitől idegen volt a keleties nosztalgia vagy rokonszenv, ő a szuverenitást és autonómiát leginkább morális és esztétikai értelemben tartotta sokra. (Ne bántsd a magyart!.) Ez a kikezdhetetlen Európa-pártiság és a méltóságba, autonómiába vetett mélységes hit fel-felcsillan a XIX. századi szabadelvűségben (Zrínyi stratégiai éleslátása nélkül), hogy aztán szinte nyomtalanul elenyésszen a XX-XXI. században.
Talán ezért érdemes erről beszélni.
Hogy ehhez még hatalmas költő is volt és a legzavarbaejtőbb szerelmes már csak ajándék. De milyen ajándék!
Szeretjük-e a grófokat? Régebben kicsit irigykedve gondoltam a csehekre, akiket a vérszomjas Habsburgok (amúgy tényleg visszataszítóan kegyetlenül) megszabadítottak saját arisztokráciájuktól. Ha már kora újkor, ha már magyar és gróf, akkor én csak Zrínyit szeretem. Nem játszotta el Bécsben a „magyar vagyok, de tudok késsel-villával enni” hülyegyereket. Nem pár száz vagy ezer fős rajongótábor bálványkája próbált lenni, hanem fel akarta készíteni a nemzetét a küszöbönálló változásokra, és ehhez szövetséget próbált kötni a korabeli magyar középosztállyal. A munkáit magyarul írta. Nem latinul, nem horvátul, nem olaszul, nem franciául. A Szigeti veszedelembe ő, a katolikus, a református történelemszemlélet számos elemét átemelte. Nem(csak) rajongótábort, nemzetet épített.
Nagy király lehetett volna – de egészen kicsi király se lett belőle. Aki TÉNYLEG alkalmas a trónra, az képes vigyázni önmagára, kerüli a veszedelmes, hülye sportokat, nem kerget vaddisznókat (például). A barokk költők igazi nehézfiúk voltak hatalmas szenvedélyekkel, lélekemésztő félelmekkel és indulatokkal. Tasso, a példakép ki-be járt a bolondokházába, mint tudjuk, jó szokása volt önmagát feljelentgetni az Inkvizíciónál. A (képzelt vagy valódi bűnök miatt érzett) bűntudat, a szorongás, a keserűség és a szerelmi szenvedély olyan elválaszthatatlan Zrínyinél, hogy már-már megidézi az önsorsrontás és az önpusztítás szenvedélyét. (Erről egy novella: http://ujnautilus.info/a-szep-eusebia-2) Persze szeretjük ezeket a fékevesztett szenvedélyeket Zrínyiben — de vajon egy koronás főben is szeretnénk-e?
Most éppen a középiskolai tananyagot akarják zrinyítleníteni. Talán mert a nagy stratégát, a kompozíció egyik legnagyobb mesterét nehéz a középiskolában tanítani. Zrínyinek nincs annyi szép, emlékezetes sora, mint pl. Tassónak vagy Marinónak. Vele legózni kell, kicsit méricskélni vagy felfejteni a szerkezetet. Egy szerkezetet, ami kicsit olyan, mint valami tengeri szörny. Páratlan, érthetetlen, különös.
Hiszen miért helyez valaki egy eposzt egy szerelmi versciklus közepébe? Talán mert “sziget” alatt nemcsak egy konkrét várat, hanem a tudatalatti “szennyes hullámai” által fenyegetett tudatot is értette.
Én nemcsak azért sajnálnám a „zrinyítlenítést”, mert a XX. század előtt ő a legmediterránabb költőnk. Aki nemcsak álmodozott a tengerről — mint annyian a XIX. században –, hanem alaposan ismerte, sőt egy volt vele — lévén horvát nagyúr, a tenger „syrenája”. Azt is nagy veszteségnek tartanám, ha politikai habitusa eltűnne. Európa-képe, nemzetfogalma. Szilajság és kompromisszumkészség csak rá, Zrínyi Miklósra jellemző keveréke. Az előre-látás művészete. A stratégiai gondolkodásra való hajlama. (Nemcsak az irodalmi művekben. A politikáról, történelemről való gondolkodásban is.)
Szeretni persze a szerelmes Zrínyit lehet a legjobban. A vadászt, Ariannát, Orpheust.
Most éppen ez a Chirico-kép lobbantott lángra.
Magányos Orpheusz.
Orfeo Solitario.
***
51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások