Az egyik legveszedelmesebb férfi a magyar irodalomban: Juhász Gyula. Állítólag szűz volt, soha nem bántott egyetlen nőt sem, mégis sok asszony követte a halálba. Mintha a halála után Juhász Gyula magával rántotta volna őket. Öngyilkos lett reménytelen szerelme, Sárvári Anna, hűséges barátja és titkára, Kilényi Irma.
A nők követték őt az önként választott halálba.
Juhász Gyula (a „bús, barna pók”, ahogy egy tiszteletlen tanítványom hívja) szerelmi lírája nem nagyon érdekel. A totális megalázkodás és a féktelen uralomvágy nem nagyon különbözik. Tipikus manipulatív technikák. Még a nyelvük is mennyire hasonlít! Juhász Gyula és Ady szerelmes versei nemcsak azért hasonlítanak, mert kortársak és „nyugatosok” voltak. (Juhász Gyula „nyugatosságát” amúgy nem is értem. Őt valamiképp, valamiért kihagyták az induló Nyugatból.)
Juhász Gyula tájköltészetéhez — amit szeretni mindig szerettem — Tar Sándor prózája miatt kerültem újra közel. Hogyan sebzi meg a tájat az ember jelenléte, hogy lesz a táj egyre érzékibb és titokzatosabb? A Tápai lagzi brummogó bőgőjét már nem olyan sok választja el a tapsikoló jázminoktól — és az érzékien vonagló libalepeltől, amely a Ház a térkép szélén-ben hullámzik a tanya körül. Én úgy vélem, a Tar-prózában többször is megvillanó „látomásos táj” nem a realista prózahagyományból, hanem a lírai költészetből származik.
Juhász Gyula tájversei szinte mind politikai versek. Van abban valami rettentő perverz, hogy a két világháború közti kor egyik legnagyobb baloldali költőjére, mint az Anna-szerelemben darvadozó trubadúrra emlékezünk. Ma azt valljuk, politikailag középen állni a legveszélyesebb. De baloldali sem lehetsz akárhogy. Nehéz elképzelni ma már egy mélyen vallásos, Móra Ferenc társaságában Trianon fölött kesergő, depressziós latintanárt, aki szívvel-lélekkel támogatja támogatja a forradalmi messianizmust, aki 1919-es politikai szerepvállalásával (Forradalmi kiskátéval köszönti a kommunista hatalomátvételt, és csak a francia megszállók mozdítják el a szegedi színház direktóriumából) egész tanári egzisztenciáját kockára teszi. Juhász Gyula nem menekül a többi kommunistával Bécsbe, itthon marad állás és nyugdíj nélkül. A szegedi munkásotthonban szervez kulturális programokat. Negyedszázados költői jubileumán a szegedi munkásdalárda köszönti. Hihetetlen.
A kereszténységnek vannak a radikális baloldali politikával összefonódó irányzatai. De ha én jól látom, Juhász Gyula (a hajdani piarista kispap) nézetei nem igazán hasonlítanak a felszabadítás teológiájához. Inkább valamiféle oroszos szenvedés-vallásban hitt — a szememben ez is olyan Miskin-szerűvé teszi az alakját.
Egy személyes beszámolóból tudom, hogy mennyire karizmatikus és jó ember volt. Volt egy nagyon öreg fogorvos Kanizsán, aki Szegeden tanult, és verseskötetéhez Juhász Gyula írt előszót. A hajdani orvostanhallgatóból nem lett költő, viszont minden betegét a saját és Juhász Gyula verseivel traktálta. Én a kedvence voltam: nekem a híres előszót többször is felolvasta. (Sok rossz fogam volt.) Ahogy visszaemlékszem, ez a lelkes ömlengés nem nagyon különbözött attól, amit József Attila versei elé írt. Vajon elolvasta-e a „mester” egyáltalán a hozzá forduló költők verseit? (Hm…) Mindegy: ez az öreg bácsi is úgy emlékezett Juhász Gyulára, mint felejthetetlen, földre szállt angyalra. És ez az epizód kicsit megérteti velem: hogy lehetett Juhász Gyula olyan nagy hatással azokra a nőkre (is), akik őt férfi-számba se vették?
A Miskin-varázs.
Gyerekkori fogorvosom sok szép Juhász Gyula-verset felolvasott.
Akkoriban a Végek tetszett a legjobban. Ha jól meggondolom, ez a vers („Amerika sejlik a kunyhóban”) nagyon is hatott az Esővárosra.
„Ma hull a hó és álom hull a hóban
bólint a láng az üres kaszinóban
Az öreg doktor német lapba süllyed,
mint vén kámzsás nézi a gót betűket
A szolga fát tesz a beteg parázsra,
Horatius. hol mezeid varázsa?
Itt ólomlábon jár a gond a hóban,
és Amerika sejlik a kunyhóban
Amerika, az aranyhímű távol,
szőve remény, s kétség fonalából
Ma hull a hó és álom hull a hóban
befüggönyözve a világ valóban.”
S a függönyön túl zene szűri hangját
egy operában ma Puccinit adják.
Nagy operában, bordó és aranyban,
és hull a hó és hull, hull szakadatlan.
***
58 vagyok, egy 14 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Át (2022)
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala
Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások