Ahogy telik az idő, évről-évre egyre türelmetlenebbül várom a nyarat, s ezzel egyidejűleg úrrá lesz rajtam valami szomjúsághoz hasonló nyugtalanság, hogy kitörjek megszokott mindennapjaimból. Elindulni, mindegy merre és meddig, csak víz és napfény legyen bőségesen, no meg egy viszonylag nyugis hely, ahol a magam korabeli kinyújthatja megviselt csontjait.
No, de most nem a saját rigolyáimról akarok szólni, hanem azokról az idegenekről, akikkel egy-egy ilyen nyári kiruccanáskor összehoz a sors, s akikkel ma esetleg egy asztalnál étkezek, egyazon épületben alszom, aztán soha többé nem látom őket a hátralévő életem során.
Idén kéttucatnyi hazámfiával, göröggel, ukránnal, s ki tudja még hányféle nációval rendelt egy fedél alá a sors, egy görög sziget szállodájában. Persze a “szálloda” és “vendéglő” megnevezések csak holmi összetevői az idegenforgalmi irodával megkötött szerződésnek, a valóságban egy rossz szagú, nagyanyám-korabeli villáról van szó, melynek udvarán száraz gaz és szemétkupacok erjednek szanaszét, s a reklám kedvéért két kékre festett “baldachin” szorong a szűk beltéren. A hatvanas-hetvenes évek bútorzatára kék mintájú műanyagfóliát ragasztottak, hogy elfedje a kopott felületeket, és a fürdőszobának titulált lyukban, sehogy sem tudod úgy használni a vécét, hogy valamibe be ne verd a könyöködet.
Nem volt dolgom eleven skóttal, de meggyőződésem, hogy a viccek mindenkori zsugorija csak kismiska a mai görög vendégfogadós mellett. Az otthon borsos áron kifizetett félpanziót dülöngélő, festetlen asztalokon szolgálták fel egy lapos kövekkel kirakott lugasban, ahonnan a darazsak és legyek miatt pár falás után rendszerint elmenekült az asztaltársaság. Asztalterítőről, tányéralátétről talán nem is hallott a fogadósné, s miután az otthonról hozott asztalkendőmet kezdtem használni, az addig foghegyről odadobott “ kalimerára” sem méltatott többé.
De ezek a kétes higiéniájú díszletek, meg a sokszínű és nemzetiségű asztaltársaság számomra értékes alkalmat kínáltak az egyes embertípusok megfigyelésére – már amennyire a legyek és darazsak ezt lehetővé tették -. Rájöttem ugyanis, hogy az a mód, ahogyan étkezik egy ember, egész személyiségére, sőt mindennapi viselkedésére is fényt derít, amennyiben a megfigyelő kellő tapasztalattal rendelkezik egy ilyen elemzés terén.
Volt például az említett villában egy behemót, ötven év körüli férfi, akit magamban “birkózónak” neveztem el, de akiről végül kiderült, hogy nyugalmazott milicista, jelenleg pedig egy bank portásaként egészíti ki jövedelmét. Reggelijét nem tányérból, hanem egy hatalmas, felszolgálásra használt bádogtálcából fogyasztotta el, melyet kétszer rakott meg, az amúgy elég szűkösen ellátott svédasztalról. Ezért elvonulása után házigazdánk pulykavörösen és szapora szóáradat közepette próbálta mindig pótolni a készleteket, hogy a többi vendégnek is jusson valamicske. Déli egy óra körül ismét megjelent a behemót birkózó hatalmas hűtőtáskát cipelve és a farakás rovására, no meg a fogadós bosszúságára lefoglalta a kerti grillezőt. Amíg felesége egy lavór nagyságú edénybe aprította a húsos paradicsomot, uborkát, hagymát, miegymást, a hajdani milicista tömegét meghazudtoló fürgeséggel forgolódott a grillező körül. Szeletelte, potyolta és fűszerezte a tányér nagyságú húsdarabokat, és akkora mennyiséget tett fel a rostélyra, hogy egy tábornyi gyerek jóllakhatott volna belőle. Aztán letelepedtek az üvegekkel, gyümölccsel és süteménnyel megrakott asztalhoz s estig mindent felfaltak, ami nem azt jelenti, hogy a vacsorára felszolgált, sebtében kifagyasztott csont-bőr csirkecombot visszautasították .
De volt ennek a feneketlen zsáknak egy “ellenpárja” is, akit egy Elefteria névre hallgató athéni vénkisasszony testesített meg. Azt hiszem, újsághirdetés nyomán sem lehetett volna a válogatós, csontsovány, folyton kitűnni vágyó ember mintapéldáját jobban kiszúrni. Elefteria minden reggel tíz óra előtt öt perccel jelent meg a lugasban, amikor a fogadós már nagyon remélte, hogy megmarad a porciója (tíz óráig szolgálták fel a reggelit). Élénk sminkje és bőségesen magára szórt kölnije csak fokozta a feltűnést. Aztán napközben négyszer-ötször is átöltözött, s az udvar legeldugottabb szegleteiből, a legváratlanabb pillanatokban tűnt fel, kezében legyezővel, vagy egy-egy színes folyóirattal s nagy, légyölő galócára emlékeztető kalapja alól olyan bágyadtan pislogott, mintha épp álmából költötték volna fel. Nos, volt alkalmam két napon át a plázson is közvetlen közelében tartózkodni, ahol hasonlóan furcsa rigolyákkal próbálta felhívni magára a napozók figyelmét. Három-négy fürdőruhát hozott magával, s minden megmártózás után elsietett a deszkából eszkábált bódéba, hogy szárazra váltsa fürdőruháját. Aztán a tenyérnyi ruhadarabhoz passzoló kalapot és napszemüveget halászott elő dagadt csomagjaiból.
Hogy miért taglalom ilyen aprólékosan az athéni kisasszony fura szokásait? Mert, amint már említettem, ezek a rigolyák szinte hajszálra kivetültek étkezési szokásaiban is. Mindig egyedül reggelizett a négyszemélyes asztalnál, ami nem annyira rajta, mint a tőle kissé idegenkedő asztaltársain múlott. Mindenféle tégellyel, tálkával, csészével rakta tele az asztalt, aztán bő fél órán át készítette a különféle”fogásokat”. Tejet öntött a csokis müzlire, görög joghurttal keverte össze a zabpelyhet, két szelet kenyeret apró kockákra vágott, és megkente őket vajjal. Aztán felére sajtot, felére baracklekvárt tett, hosszú henger alakú poharakban kávét, gyümölcslevet és teát hozott. Miután elkészült, még néhányszor beszaladt a tálalóba és szívókákat, szalvétát, kiskanalat, egyéb apróságot hozott. Végül rászánta magát az evésre. Ujjbegyére csippentett pár szem ázott müzlit, befalt egy parányi lekváros kockát, aztán, mint aki máris lekésett valami fontos és halaszthatatlan találkozót, felkapta strandtáskáját és elviharzott. Ekkora pazarlás láttán háziasszonyunkat a rosszullét környékezte. Miközben tálcára rakosgatta a rengeteg tégelyt és poharat, gondolatban biztosan az Olimposz istenségeit invokálta, mert hangtalanul és szaporán mozgott az ajka.
Szóval bőven lenne mit mesélni a nyolc nap alatt megismert asztaltársaságról, hiszen annyi nyelv és szokás keveredett ott, a szőlőlugas lombjai alatt, de jobb ha egyelőre itt abbahagyom a jellemzést. Sőt még az eddig elmesélteket is most utólag zárójelbe tenném, hiszen nincs kizárva, hogy miközben ezeket a sorokat rovom, valamelyik török, makedón vagy román lakótársam éppen az én karikatúrámat cirkalmazza személyes blogján vagy élőszóban, egy baráti társaság mulattatására. Ugyanis mindünkben fellelhető egy szemernyi kaján hajlandóság arra, hogy mások furcsaságain kuncogjunk, sőt alkalomadtán jócskán “feltupírozva” tálaljuk, miközben a sajátjaink fölött nagylelkűen szemet hunyunk.
***
B. Tomos Hajnal alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
B. Tomos Hajnal alkotásai Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások