Mottó:
„Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.”[1]
1.
Egymást üldözik
a hajnali villamosok,
a csattogó kerekek zaja,
a krákogó kukák hangja,
kel birokra az álomképekkel,
az üveghólyagokban sápadó
utcalámpák fénye
kutatja át az utcát;
alszanak a haldokló házak,
három vagy négy emelet
magasan döntik egymáshoz
fáradt vállukat,
firkák a behunyt kapun
jó előre kijelölik
a pusztulás territóriumát,
dobog a sok tégla,
száz éve gyűjtik magukba
lakóik sóhajait,
az ablakok mögött
unt tárgyakat rejtenek a rojtos
függönyruhák,
ott, ahol
a múltat őrizni kell
türelmes szolga lesz
minden kacat,
pikkelyesen vedlő falakon
aranykeretben
felmenők díszlenek,
repedt vázákban névnapi
szívbeszédek száradnak,
kis asztalkán hever a vekker,
s csörren minden reggel,
sánta széken nyugszik
ünnepi mosollyal, ha jön
a vidéki rokon,
rekedt ajtajú szekrények
túlsúlyos testek
kihízott ruháit bujtatják,
nyikorgó ágyak nyújtóznak
a falhoz tolva,
azoknak kiknek
a megszokás alázta
köznapivá a szerelmet,
kinőtt heverőn
mesék nélkül alszanak
a gyerekek,
az öregek bután,
ólom végtagokkal
pihennek
az üres sötétben;
foszladozó szivacs-ágyaikról
fásultan feltápászkodó
utcalakók
a simára csiszolt égbúra alatt
begyulladt szemmel bámulják,
hogyan tűnnek el,
a drótok keresztszálai mögül,
a Tejút csillagaival együtt,
éjszakai vágyaik képei;
hiába kutatják végig,
a teret kerítő
bérházak tetejét,
az értük leszállni készülő
Felszabadító Angyalsereg
érkezését ezen a reggelen
sem üdvözölhetik;
unt nap után
új nap új küzdelmet jelent,
semmi mást,
a jövő felcserélt idő,
zárt ajtó,
a holnap fájó seb,
utánozza a tegnapot,
nem nyújt kezet,
minden másolat;
járdaszegélyen ülnek
horpadt mellel, kifakult hajjal,
mintha mindannyiukat ugyanaz
az ismeretlen kor emésztené,
egymást segítve
foghíjas szájukon jár körbe
a borosüveg,
már visszavonhatatlanul
kiveszett
minden rossz leheletűből
a szép,
ha megbotlanak a utca kövén
versekre nem bukkannak,[2]
újságot nem olvasnak,
jó hír nekik úgysem jön,
szájukon hiába szálldosnak
imádság helyett
az emberi méltóságtól
megfosztott,
az utca birtokába vett szavak,
indulatot sem keltenek bennük;
aszott testű, ismeretlen korú
utca rongya, keze gyűrűkkel tele,
egy kifliből tépdes a galamboknak,
egy sem szolgál rá
hogy a béke jelképe legyen,
az erősebb,
a nagyobb győz köztük is;
a kínai kis áruház kirakatában,
érintetlen nyugalomban vacak ruhák lógnak,
olcsó mégse kell senkinek;
a cipőboltos üzlete előtt ül
kis sámlin,
előtte szétnyitható asztalka,
rajta idegen ételek,
éhes, pimasz legyek,
a fény vonzását leküzdve kerülgetik,
a másé jobban ízlik nekik is;
az edényárus az utca túloldaláról
kiáltja át: alhamdulilláh[3].
A boltajtó két oldalára
legszebb portékáit akasztotta,
fedők között imaszőnyeg is díszlik;
egy csapat férfi és nő tűnik fel,
idegen beszédük,
tarka gúnyájuk feltűnést kelt,
most még a vállukon viszik
kelléküket,
rokkantságuk álcáját,
a rövidre állított mankóikat,
mint minden szakmának
megvan a fortélya a koldulásnak is;
idegenül írt cégfelirat:
„tattoo” hirdeti
az új szolgáltatást,
álcává tenni amit a természet
csupaszon hagyott,
a kitárt ajtóban kigyúrt
testű férfi áll,
ahol trikója alól kilátszik a bőre
jelek, vonalak, képek virítanak,
foglalkozásának élő reklámja
ő maga;
amott a ház fala felé fordulva
szégyenkezés nélkül
végzi szükségét valaki,
de a járókelők szerencséjére
a Nap dorgáló szemét
jótékonyan éppen elfedi
egy szánó felhő,
s árnyék vetül alakjára,
azt azért jól látni hogyan siet
a sárga lé szétterpesztett
lábai között, szeméttel dúsulva,
a rácsos víznyelő felé;
a kis posta előtt 4-5 férfi ácsorog,
beszélgetnek,
az is lehet vitatkoznak,
ha dühösek is csak bőrük alatt pirulnak,
hangjuk szélfútta magas fűvel borított
szavannákon edződött,
lábuk táncot jár,
kezük úgy mozog mintha dobolnának,
húzzák a delet,
a harang hangjába
az utcára kiforduló tűzoltókocsi
haragos szirénája hasít bele;
a szemétgyűjtő konténerek mögött
amputált indulat ül a kerekes székekben,
csak magányuk tömbje
hajlik föléjük,
felejteni való életükhöz
mégis ragaszkodnak,
pedig nekik, kimondhatatlanul messze,
a folyónyivá duzzadt utca túloldalára,
két lábon eljutni – már lehetetlen;
szilánkjait szerteszét
dobálja
az elhagyott házak alvó
ablaküvegein
a formátlan jelen,
elhal a folytonosság,
marad minden a régi,
s lesz megint az ami volt…
2006
2.
Két terebélyes bérház között,
mint egy karcsú, úri hölgy,
amelyik nem titkolja korát,
mutatja az utcának
kopott tégla-arcát,
az épület amiben élünk.
Kapunk fölött ronggyá tépett
avult zászló szalad
a kék légben.
Harang kongat riadót,
zenéje szelekben sodródva
most választaja el
a múltól a jelent.
Árad az utca.
Fogamat szorítva nézem
a láthatatlan köldökzsinórra
fűzött menetelőket.
Kis csoportokba verődve
követik egymást.
Hátukon cipelik rossz istenüket.
A sokaság szapora lépésre
kényszeríti a lemaradókat.
Mind idegen föld méhében született.
Ifjú harci rajok, alvó erők,
éretlen fejek,
az olajfa, a narancs, a füge,
és a datolya illata rajtuk.
Aki elmegy mellettem
végigjáratja rajtam fekete szemét,
és a harag csillagait szórja rám.
Szívem mélyről üt!
Nyelem félelmem kortyait.
Száz és száz alakban
menetel velük
a szélesszájú,
– önmagát hallgatja
benne a némaság,
a cserzett arcú,
– fújja a szél, süti a nap,
a szent célért tűr mindent,
az öblös mellű,
– lázadás dagasztja hitét,
az inaskezű,
– fegyverré tesz
minden tárgyat,
a vaderejű,
– nyakad köré von
bosszúálló mozdulatot,
a bozontos szakállú,
– vakon követi
Isis üzenetét.
Tudják jól soraink ritkulnak,
és meg vannak számlálva
fajtánk napjai.
Az utolsó vacsora képe vetül a tűzfalra,
hős-láz izgalmamban felzengnek
bennem a Rekviem záró akkordjai.
Feleselő hangok közé szorultan állok,
bekerítetten. Jobbra át, balra át!
Bólintásra szoktatott,
sápadt emberek aléltan,
hunyt szemekkel bámulnak,
nem neszelik a bajt.
Az idő rövid, ha nem vigyázunk
a hitvány győz ismét,
a költő hasztalan vonít[4], félő
marad minden ugyanúgy, mint eddig:
előre egyet, s kettőt hátra megint…
A büszke nő megbecstelenítve hever
már a hajnal kőágyán,
szétnyílt combjait véres,
sós habok mossák.
Egy vezérintés után meglódulnak újra.
Fésületlen haj, borotvált fej,
libanoni cédrus termet.
Homlokuk csarnoka őrzi
mélybe mart megvetésüket.
Tegnap nevettünk,
de lehet holnap sírunk majd.
Menetelnek.
Egymáshoz dőlve vonulnak a hegyek,
a csúcsokon tört sziklák izzanak,
a föld gyomra morog,
epe-tajtékos salakja felnyílt száján át kifordul.
A meztelen idegek magasfeszültsége,
az együttes mozgás falánk
mámora hatja őket előre.
Lépteik mintha holtakat tiporna.
Arcukról az elszánt akarat már
lemosott minden mosolyt.
A fák vádolva emelik ágaikat az ég felé,
visítanak fájdalmukban.
A várost a türelmetlen lég kergeti,
szaladnak a néma kékben.
Fölöttünk tárt tenyér köröz.
Szomjas fohászunk
szellőéneke feléje szál.
Óvó szárnyadat borítsd ránk
virrasztó[5] nagy-madár!
2015-2017
[1] . T. S. Eliot: BURNT NORTON (Vas István fordítása)
[2] . A jelzett szavak Charles Baudelaire: A NAP (Tóth Árpád fordítása) című versét idézik.
[3] . Arabul annyit tesz: Istennek hála!
[4] . József Attila: Ős patkány terjeszt kórt
[5] Utalás Radnóti Miklós: Nem tudhatom… című versének utolsó sorára, amit barátai unszolására írt át az kötetében találhatóra.
Budapesten születtem 1944. április 18-án. Apai nagyapám a monori állami polgári fiú- és leányiskola igazgatója volt 1903 és 1916 között, (egy évvel később, mint tudjuk, ott tanult egy rövid ideig József Attila!). Apám, Oláh Dezső Monoron született 1912-bent, de iskoláit már a Józsefvárosban kezdte, (történetesen abban az iskolában, ahol az én gyermekeim is, elsőtől nyolcadikig tanultak.) A Vas utcai Kereskedelmi Iskolában folytatta a tanulmányait. Anyám, Dück Alojzia, 1911-ben Budapesten született. Egy testvérem van, Oláh Gábor, aki 1938-ban született Tapolcán. Hányatott gyermekkoromat mutatja az általános iskoláim sora: az első osztályt 1950-ben Badacsonytomajon kezdtem, majd Budapesten, a Virányos utcai Általános Iskolában folytattam, a felső tagozatot a Labanc utcai Általános Iskolában kezdtem el, de az 5. és a 6. osztályt már Galyatetőn, összevont osztályokban végeztem el. 7. osztályos koromban ismét Budapesten laktunk, ezért a Csaba utcai Általános Iskolába jártam, és ott is fejeztem be az általános iskolai tanulmányaimat. A középiskolát a Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem el, ott is érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1967 között a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola hallgatója voltam. Tanári pályámat Törökbálinton kezdtem el, ahol értelmi fogyatékosokat tanítottam, három összevont, kisegítős osztályt. 1967. december 30-án megnősültem, feleségem Szanyi Julianna, született 1945-ben, Demecserben, (idén ünnepeljük házasságunk 50. évfordulóját.) 1970 és 1973 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára jártam, pszichológusi diplomát szereztem. Egyetemi tanulmányaim közben, 1971 és 1973 között, a Művelődésügyi Minisztérium 1. sz. Nevelőintézetében előbb tanárként, majd pszichológusként a fiatalkorúak javítónevelésre ítélt gyerekek tanításával, pszichológiai vizsgálatával foglalkoztam. 1972-ben született meg első gyermekem, Zoltán. 1973-ban lettem a TIT hetilapjának, az Élet és Tudománynak a szerkesztője. 1974-ben a MUOSZ Újságíró Iskolájának diplomások részére létrehozott képzésében folytattam a tanulmányaimat. 1975-ben vehettem át újságírói diplomámat. 1976-ban született meg lányom, Margit. Rovatszerkesztői munkám mellett, több száz cikket, tanulmányt írtam, több könyvet is szerkesztettem, vagy társíróként vettem bennük részt. Ezekben az években, Kutasi Gyula íróval, Oláh Gábor filmrendezővel és Sorbán Szabó Zoltán költővel, 4-5 filmforgatókönyv írásában is részt vehettem. A ’80-s évek közepén Mohás Lívia pszichológussal, József Attila díjas íróval dolgoztuk ki közösen, a Videoanalízis nevű önismereti, csoportos, személyiségfejlesztő, lélektani eljárásunkat, és felső vezetőkből álló csoportoknak tartottunk, két-három napos tréningeket. 1989-ben az Élet és Tudomány munkatársai az országban egyedülálló módon, megválasztottak a lap főszerkesztőjének. A hetilap 2006-ban Magyar Örökség Díjban részesült, és ehhez, úgy gondolom az én majd húszéves szerkesztői, majd kétéves főszerkesztői tevékenységem is hozzájárult.) 1992 és 2004 között a Hunital Magyar–Olasz kereskedelmi Kft. ügyvezető igazgatója lettem, cégünk élelmiszer-ipari gépek importjával, kereskedelmével, export-import ügyletek végzésével, és élelmiszer-ipari üzemek, illetve vegyes vállatok létesítésével foglalkozott. Neves irodalmi lapok, – Napút, Vigília, Lyukasóra stb. – hozták le folyamatosan költeményeimet. Eddig hat verskötetem jelent meg. Új műfajt alkotva rendszeresen tartunk Zene-vers esteket, melyben verseimet Takács Bence Ervin mondja el, Kathy-Horváth Lajos és Szakcsi-Lakatos Béla improvizatív zenei kísérete mellett. A Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése 2014-ben megválasztott a Katona József Színház Felügyelőbizottsága elnökévé.
Legfrissebb hozzászólások