Komája szólt, hogy úgy érzi, mintha valaki követné. Valaki vagy valami. De ha hátranéz, nem lát senkit.
Vadmalac mosolyogva akarta elintézni a dolgot, mondván, hogy ez paranoiája, ám azért megnézte, nem áll-e valaki az ő háta mögött is. Mert az igazság az, hogy hasonló érzése neki is volt.
És nem látta, de elképzelte az illetőt, egy csuhás alakot, amelyik, ha ő maga jár, száll utána. Könnyed lenne, de hát fekete, a szín lehúzza.
”Mért, ha vörös – gyomrozta magamagát – jobban elviselnéd?”
Főleg, ha régi dolgokról mesélt, akkor telepedett rá a csóva, nyomta a hátát, sőt, a tudatát is.
Komájának ezt mondta:
”A múltad az a csuhás, a múltunk. És már soha nem szabadulunk tőle.”
“De miért fekete?”, tudakolja a koma.
”Na, ez az.”
***
Erre gondolt az író:
Általában konkrét esemény váltja ki egy-egy félpercesem ötletét. Így volt a Csuhással is: angliai társasutazáson voltunk, Éva meg én, ami azt jelenti, hogy nemcsak a Cornwallt keresztül-kasul szelő buszos utazásokon voltunk egy légtérben svédekkel, hanem hogy közös vacsorákon társas lényekként kellett viselkednünk.
És már majdhogynem kizárólagosan mi voltunk a bevándorlók a csoportban, természetesnek tűnt a ”kik vagyunk, honnan jöttünk” kérdése. Mindenkit érdekelt, s a hangulat volt annyira jó, hogy elő mertek állni vele.
Előadtuk persze, azt, amit már harminc éve magyarázunk, mégis kevesen értenek, hogy Romániából származunk, de nem vagyunk románok, könyvtárosok pedig úgy lettünk ebben a második életünkben, második hazánkban, hogy én újságíró, Éva a Kriterion kiadó szerkesztője volt az elsőben. Hogy féltünk, hogy lehallgattak… Nehéz dolog nyilván a kétszáz éve békés skandináv országban ezt még csak elképzelni is, megérteni, még nehezebb beleélni magukat – van, akinek sikerült.
No de pár nap után úgy éreztem, hogy olyanok vagyunk, mintha valami fekete csuha szállna utánunk, a Városliget Anonymusa, alakra tekintve, ám csuhája könnyed, úszik mögöttünk. Harry Potter lélekelszívói… Mosolyogtunk végig, de mégis a baj, a szörnyű képviselői voltunk, mert megkeseredett múltú egyének vagyunk, azt a csuhát már sohasem vetjük le magunkról, hozzánk tartozik.
Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
***
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).
Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.
Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása
Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán
Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások