Cseke Gábor: Akinek kijutott a jóból

avagy égen járó kíváncsiság

Dancs Arturból előbb a szövegeit ismertem meg, valamikor a huszadik század utolsó évtizedében. E szövegekből kiderült, hogy emberünk nagyon szeret repülni és hogy számára a világ bekóborlása minden pénzt megér. Sőt, talán annál is többet: egy egész életet.

Most, amikor már nem csak szövegeit, de általában nagy felbontásban készült képeit, azokon túl pedig őt magát is, az úgymond „révbe ért embert” jobban ismerem, elfogadom: Artúr úgy próbál megállapodni, hogy munkája révén – légi kísérő – nyakába veszti a világot, és bátran elmondhatja, mindenütt körülmutatva, amerre jár: ez az én földem, ez az én bolygóm!

Őmellette én még nagyon kicsi fiúnak érezhetem magam, mert nem tudok úgy parolázni glóbuszunkkal, ahogyan azt ő megteszi. Tehetségemből pillanatnyira csak annyira futja, hogy felnézek az égre, látom a repülők szétcincálódó kondenzcsíkjait, talán éppen akkor repül el a fejem fölött Artur is, teljes vértezetben, csőre töltött kíváncsiságával, makacsul hazalátó szeretetével, ragaszkodásával.

Tetszik, ahogy a Káfé főnix hűséges szerző-barátjaként valamikor letette a saját névjegyét, amin azóta semmi sem változott:

„DANCS Artur: A Nagy Árvízhez csak annyi közöm van, hogy előtte fogantam, utána érkeztem meg Szatmárra, amit ma már előkelőbb Szatmárnémetiként emlegetni, s közben meg anyám, velem a hasában őrizte a gátat ’70 májusában, pártutasításra. (Innen lehet az az irtózatos Szamos-iszonyom!) Sosem hagytam el Szatmárt. Most sem, hogy egy ideje New Yorkban élek. Repülők, kontinensek és sorok közt. Sok szép évem volt már – de ezzel a mai környülállás közepette modortalanság dicsekedni – és bízom még néhányban. Meg abban is, hogy valaki mindig szeretni fog. Olyan az életem, mint a Piaf-dal: Je ne regrette rien. De jó nekem!”