Egy hét leforgása alatt két gyerekem ment el hosszabb útra, és én már magam előtt is szégyellem saját magam, mert talán túlzottan féltem őket.
Iskolás koromban rengetegszer kirándultunk, jobbára autóbuszokkal. Régi Ikarus buszokkal, melyek némelyikét csak a csoda tartotta össze. Volt, hogy többen voltunk, mint ahány ülőhely volt a járművön, így az iskolából székekkel pótoltuk a hiányt. Isteni gondviselésnek, az akkori kisebb gépjármű forgalomnak, lassabb közlekedésnek és nyugodtabb vezetési morálnak köszönhetően, baleset nélkül megúsztuk valamennyi kiruccanást.
Szüleink nyugodtan (legalábbis gyerekfejjel így gondoltuk) elengedtek ezekre az utakra. Nem volt mobiltelefon (még a vezetékes is ritka madárnak számított), úgy elmentünk két, három, négy napra, hogy semmit nem tudtak rólunk az otthoniak. Ez olyan természetes volt. Maga a szabadság.
2017. januárja óta új időszámítás van a buszos kirándulások terén, legalábbis nálunk szülőknél, mindenképpen.
Az autóbuszokat, sofőröket árgus szemekkel vizslatjuk. Összeszorult gyomorral, nehéz szívvel eresztjük el gyermekeink kezét. Őrült aggodalommal várjuk a telefonhívásukat.
És nincs ez jól.
***
Márffyné Horváth Henrietta alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások