Őszintén szólva soha nem izgatott az olimpia. Úgy gondoltam, túl drága dolog — de ha sokan örülnek neki, én is jól járhatok, hisz ki ne szeretne egy derűsebb, lelkesebb, vidámabb országban élni.
De ennyi. Furcsa, hogy a hullámai ide is eljutottak.
Egyik barátnőm ujjongva számol be, hogy vége az olimpiai hülyeségnek, hurrá, micsoda siker… én megjegyzem, hogy sajnálom, akik most csalódottak, akik valami nagy közösségi élményt vártak. De ezt már nem hagyhatja annyiban a barátnőm. Közli, hogy akinek efféle kell, járjon inkább falunapra. Ő nem hajlandó agymosott, vidéki hülyék szórakozását fizetni, akik ha nem Izaura váltságdíjára gyűjtenek, akkor épp olimpiát akarnak…
Izaura és a váltságdíja, no meg a szavaiból sugárzó osztálygyűlölet egészen megbékítene az olimpia gondolatával, mikor telefonál egy agymosott, vidéki hülye, a nagybátyám. Hogy van anyád?, kérdezi. Mondom, jól. Nem unjátok még a tengert és a múzeumokat, kérdezi kuncogva. Mikor biztosítom, hogy nem, előáll azzal, ami a szívét nyomja. „Azok” megfúrták a budapesti olimpiát. Nagybátyám — már amikor nem gyűjt Izaura válságdíjára — nyugdíjas mérnök és amatőr rádiócsillagász. Csendes, szikár ember, nem az a stadionokban őrjöngő fajta. Az olimpiai pályázat visszavonása egy szimbolikus vereség. Akkurátus, műszaki emberként évszámokat, nyilatkozatokat idéz — mindig pontosan, de azért mégiscsak tévesen értelmezve a tényeket. Nincsenek olyanok, hogy „azok”, magyarázom. Dehogynem, feleli. Dehogynem.
Az ő előítéleteit talán pontosabban értem. A vidéki középosztály értékrendszere, tapasztalatai olyan ritkán jelennek meg a médiában, hogy meggyőződése, hogy minden, ami „hivatalos”, „haladó”, ellentétes az ő érdekeivel. A baloldali vélemény többnyire felsőbbrendű véleményként jelenik meg (többnyire valóságos vita, reflexió vagy önkritika nélkül), ezért nem érzékeli, hogy a baloldalon belül is lehetnek törésvonalak, nemzedéki ellentétek. Hogy „ezek” már nem „azok”. Hogy a fiatalok ott is szembefordulhatnak az idősebbekkel. És — meglehet– nem azt akarják, mint 1918-19-ben. (Rengeteg embert megalázni és kísérletezni velük.)
A tény, hogy nincsenek valóságos dimenziók a társadalmi párbeszédben, mindig a fennálló hatalomnak kedvez. Ki fogna össze azokkal, akik Izaura váltságdíjára gyűjtenek, vagy azokkal akik egy „trendi” proletárdiktatúra bevezetésére készülnek?
De az „olimpiai-ügynek” van fájdalmasabb tanulsága is. Igen, tudjuk, a közösségi média eltávolítja egymástól az embereket. No de se az úgynevezett elit újságírás, se az irodalom nem képes a „másiknak” valóságos, emberinek tűnő arcot adni? ŐRÜLET:
***
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások