Cseke Gábor: Nyári mesék (5)

Imreh Albert fotója

Berci bátyó heteken át figyelte a gyümölcsfái körül legyeskedő méheket: hogyan fényképezhetné le a munka hevétől zsongó bogarakat, minél közelebbről?
A technikát már kikísérletezte. A szükséges eszközöket összeeszkábálta, kipróbálta, tökéletesítette.
Lepkékkel kezdte.
Szárított, felgombostűzött pillangót helyezett egy cserép virágra, kecc.
A közelkép sikerült, de a lepkéről ordított, hogy csak díszlet.
A méheket élve, munka közben akarta lefotózni.
Ezért figyelte hosszasan keringésüket, becserkésző repülésüket, titokzatos táncukat, mohó megmerítkezésüket a virágkelyhekben, kába búcsújukat a meglátogatott ágaktól, virágporral megrakott lábukat, potrohukat.
Egy délelőtt, amikor Berci bátyó ismét a nyüzsgő méheket figyelte, észrevette: roham előtt egy másodpercig mintha megállnának a levegőben. Csak a szárnyuk forog motollaként, őrült sebességgel, szinte láthatatlanul a fényben.
De az a másodperc olyan volt, mint amit ő szeretett volna lekapni. A megfagyott látvány metszet volt. Idősík.
„Állj meg, pillanat!”
S a pillanat megállt…
Tíz méh, húsz méh: valamennyi, kivétel nélkül beigazolta a korábbi megfigyelését.
Berci bátyó gépével várta a következő rohamot.
Az elsőt elszalasztotta, későn bontott zárt.
A másodikat szintén.
Egy másodperccel siette el a dolgot.
Ismét, ismét, ismét…
Negyvenedszerre sikerült… S a méhecske áll! Lebeg! Erőt gyűjt rohamhoz, szürethez, búcsúhoz.