Bánki Éva: A RÓZSI NÉNI-FAKTOR

Egy meglehetősen ellenséges ismerősöm kifejtette, hogy politikailag a „vidéki nénik” szintjén állok. Kispolgári, alsó-középosztálybeli hátteremre célozva meg akart ezzel sérteni. Mi ezzel a baj? Tulajdonképpen semmi. Mindenkiben valamennyi kivagyiság, különbözni vágyás, nyilván bennem is, de azért ezek nem komoly szenvedélyek, nem életre szóló motivációk. Én nem leereszkedem a szegényekhez, hanem félig-meddig odatartozom.
Félig-meddig.
Most kedvem támadt az azonosságokat és a különbségeket szemügyre venni.
Nyilván nem páratlan intellektusomnak, nem a műveltségemnek köszönhető, hogy a globalizmusról másképp gondolkodom. Aki nem utazott sokat, az nem látja be, hogy a globalizmus egyfajta sors, lelki kényszer (is), nem szükségképpen valami összeesküvésből eredő gonosz terv következménye. És ez csak egyike azon tapasztalatoknak, melyekről a teljesen eltérő körülmények között eltérő embereket (a rokonaimat) nehéz meggyőzni.
De van, amiben egyetértünk. Emberek egy része totál nevetségesnek tartja, hogy Jézus feltámadt, hogy Buddha megvilágosodott, hogy Allah maga a fény és az igazság, de azt hihetőnek tartja, hogy egy maroknyi (vagy talán egyetlen?) ember valahol valamikor „felfedezi” a szabadság, a demokrácia, a boldogság megvalósításának egyetlen helyes receptjét, és azt itt és most fenntartások nélkül követni kell. Tényleg létezik ilyen univerzális recept? Ha létezne, akkor a haladás képviselői többségében toleráns és békés emberek lennének. Mint a „Rózsi nénik” többsége, én sem vagyok bizonyos abban, hogy ez az univerzális recept létezne.
Ráadásul egy ilyen lapis philosophorum vagyis bölcsek köve létezése sértené az én értelmiségi gőgömet. (Szinte kizárólag az „elpuhult” belvárosi értelmiségiek dölyfét szokás szidalmazni, mintha az első generációs értelmiségiek szelíd, szerény báránykák lennének. Haha.) Tény: ha valahol valakik „feltalálták” már a szabadság és a boldogság mindenhol könnyedén megvalósítható receptjét, akkor rám — mint az összes kelet-közép-európai értelmiségire — már csak rendészeti feladatok várnak a világban. Mint valami rossz nevelőtiszt, „ébresztgethetem” a lustákat, „jutalmazhatom” a serényeket, „alázhatom” a lemaradókat… Meglehetősen szánalmas életpálya.
Na ne! Hát ezért tanultam ennyit?
Nyilván az is az életkörülményeimmel magyarázható, hogy én kevéssé hiszek az összeesküvés-elméletekben. Nem hiszem, hogy a nyilvánosság előtt ugráló, szabadsághősökre oly kevéssé emlékeztető politikusok / megmondók tényleg az öregeket fosztogató maffiózók módjára tevékenykednének. Zoli és Sanyi hétfőn kieszel valami otromba hazugságot, „leadják” ezt a telefonban Marika néninek, aki ezt az egészet „bekamuzza” — vagy nem. Én nem hiszek az ilyen elméletekben. Úgy tapasztaltam, hogy az emberek lassabban vesztik el az eszményeiket, és eközben folyamatosan gyártják a mentségeket. Csak a hagyományos egyházakban szokás a lelkiismeretvizsgálat. Ha karriert csinálsz egy mozgalomban, ki kérdezi meg tőled, hogy „hiszel-e”.
Mindezzel együtt — a legtöbb Rózsi nénivel ellentétben — én lehetségesnek tartom, hogy itt és most politikai eszközökkel megvalósítható (lenne) egy viszonylag szabad és demokratikus társadalom. Nem valami univerzális recept szolgai követésével, nem egycsapásra, nem a „romboljunk le mindent” módszerével, de folyamatos érdekegyeztetéssel, okos és bölcs politikával. Ebben talán azért hiszek sziklaszilárdan, mert képtelen vagyok a rendszerváltás eszményével (reményével?) szakítani?
Lehet. De ettől még így érzek.
Pont erről beszélgettem egy távoli nagy-nagynénimmel, egy nagyon régóta nyugdíjas óvónővel, aki történetesen tényleg Rózsi néni. (Nem ő van a fényképen, ámbár ő is lelkesen netezik.)
Rózsi néni csak szörnyülködött a „rettentő” naivitásomon.
— Látom, szegénykém, hogy még mindig nem jött meg az eszed! Nyilván nem vagy annyira okos, mint képzeled.
Hát itt tartunk.

***