Hogy haldokló csillagoknak köszönhetjük életünket a Földön, az meglehet. Csillagporból áll testünk kilencvenvalahány százaléka, és a Nap nyolc fénypercnyire van tőlünk, ennyi idő kell hozzá, hogy elérjen hozzánk a fénye, és azt hisszük, hogy a jelent fényképezzük, pedig nyolc perccel el vagyunk csúszva, meg szét is, mert többet terveztünk a nyár idejére, mint ami ebből megvalósult, mert úgy tettük a dolgunkat, olyan komótosan, mintha halhatatlanok lennénk. Hallottam olyat is, hogy úgy kell élni, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnánk. Melyik az igazi?
Mindenképpen sok mindent hagyunk elrendezetlenül.
A lényeg, a főlényeg, ahogy a gyerekek mondják, nekem az, hogy a fiunk átszellemülten tud tervezni, és dolgozni, képes szeretni és van életkedve, a többi csak ráadás, vigasz, az idő meg telik, akár halhatatlannak gondoljuk magunkat, akár arra gondolunk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk.
Mindkettő igaz, és egyik se?
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások