Ez a férfiú nem a legújabb Mester és Margarita ellenállhatatlan Woland professzora (karjában macskájával, a sátáni Behemóttal), hanem az egyik legnagyobb orosz (ukrán?) nyelvész, Jurij Knorozov, a maja írás egyik megfejtője, A maja papok titkai című ismeretterjesztő regény főhőse.
A wikipédia szerint Jurij Knorozov, a moszvai egyiptológus hallgató „1945 májusában a lerombolt Berlinben a Porosz Állami Könyvtár épületéből elhozott egy ritka könyvet, ami az akkor ismert mindhárom maja kódex másolatát tartalmazta. Ezt magával vitte Moszkvába, ahol a kötet későbbi maja tanulmányainak alapjául szolgált.”
A felgyújtott Berlinben zabráló kiskatona (történetesen egy művelt egyetemista) nem dohányt csomagolt a „megtalált” kódex lapjaiba, hanem korszakalkotó tanulmányt publikált 1952-ben a közép-amerikai írásrendszerek megfejtéséről. A maja kutatások mindeddig (értelemszerűen) amerikai felségterületnek számítottak, képzeljük el Thompsonék meglepetését, mikor egy Amerikában soha nem járt „szovjet fiatalember” jelentkezett angol nyelvű szaklapokban a felfedezéseivel.
Mi ez? Kommunista maszlag? KGB-s trükk?
Knorozovot amúgy egyiptológus-tanulmányai vezették arra, hogy a maja hierogligákban fonetikus jeleket is keressen.
Hogy mi vezette a Szovjet Tudományos Akadémiát, mikor Knorozov kutatásait támogatta, azt könnyű megfejteni. Lehet-e a maja írás megfejtésének „elhappolásával” nagyobb borsot törni a Monroe-elvet valló (‘Amerika az amerikaiaké) az amerikai tudósok orra alá? Ráadásul a hatvanas években a szovjet politika figyelme is Latin-Amerika (Kuba, Che Guevara) és természetesen az „elnyomott indiánok” felé fordult. Lehet-e jobb márkavédjegy a szovjet titkosszolgálatnak, mint egy szovjet tudós elvtárs, aki megpróbálja visszaadni az indiánok emlékezetét és önbecsülését?
Jurij Knorozov amúgy 1990-ig nem utazhatott Latin-Amerikába — nem lehetett elég megbízható elvtárs. (Nem utazgathatott akkor se „szabadon”, állítólag jobboldali csoportok fenyegették, az orosz követségen vette át Mexikó egyik legfontosabb kitüntetését, az Azték Sas Rendjét) Mindez azért is furcsa, mert a róla szóló regény szerzője, Kuzmiscsev leír egy hosszas és „tanulságos” mexikói utazgatást, többek közt egy felejthetetlen buszutat a híres moszkvai professzorral, mikor is az „elnyomott nép” képviselőivel elegyednek szóba. Knorozov fiktív utazásai nélkül vajon portugál szakos lettem volna? Azt gondolnám a kilencvenes években megvetett „lógós panelprolikról” amit ma?
A maja papok titkai egy számos kiadást megélt ifjúsági bestseller volt.
Újraolvasva a regényt ma jól látom a mű ideológiai mozgatórugóit. Tollas Kígyó, a maják „civilizált hódítója”, aki biztosítja a maja kultúra másodvirágzását. (Sztálin sem égetett el mindent Berlinben — ld. maja kódexek — hanem őrködött Európa „másodvirágzásán”.) És főleg az „orosz kérdés”: honnan ered a Rossz a történelemben? Mi végre volt a sok emberáldozat? Miért is szenvedünk annyit? Maja „kiskatonák”, balgák és bölcsek, gazdagok és szegények? Nem biztos, hogy ez a téma olyan mélyen foglalkoztatta a maja értelmiséget, mint az Azték Sas-díjas, a pályafutását a felégetett Berlinben megalapozó Knorozovot.
De nekem egy Tollas Kígyónál és Knorozovnál is fontosabb embert jelent ez a könyv: nagyapámat: Tőle kaptam kilencedik születésnapomra. A hajdani nagygazdát és nyugdíjas tsz-elnököt nem nyűgözte le Tollas Kígyó jellemfejlődése, Diego da Landa püspök perverz indiánkultusza, a keresztény hitre áttért indiánok izgalmas neurózisa. (Ez mind nekem szólt, Bánki Évának.) Nagyapámat a számítógépek nyűgözték le, amiket Knorozov felhasznált az írásmegfejtéshez, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy elutazik Moszkvába, és „kihallgatást kér tőle”. Hogy építhetne ő, Torma Béla egy ilyen csodagépet?
Közös kedvencünk a regény végén bemutatott időutazás volt. A spanyol lovagok és a maja indiánok leszármazottjai rejtvényfejtés közben egy „csodagépen” lépik át a történelmi idő határait. Az ősi szövegek hirtelen „lélegezni kezdenek”, és a megfejtésükből nyert szellemi energia — és persze a rengeteg ketyere — átsodor bennünket egy boldogítóbb jövőbe.
Azóta hiszem, hogy a Mennyország felé vezető úton, ahol — reményeim szerint — újra találkozni fogok nagyapámmal, spanyolul beszélnek.
Avante amigos! Mindig csak előre!
***
51 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások