̶̶ Hogy fájhatnának ezek a szép kis cicafogak! ̶ mondta az orvos, mikor játékosan végigkocogtatta az összeset.
Öt évesen annyira féltem tőle, hogy a fájdalmam is elmúlt. Kitátott szájjal nem tudtam elmondani, hogy reggel is fájnak a fogaim, este is, éjszaka nem tudok aludni, hogy bujkál a fájdalom, egyszer az egyik, másszor a másik sajog.
Az orvos finoman megpofozgatta az arcomat, aztán kikísért anyámmal az ajtóhoz.
Minden szép, ha a vége jó. Anyám szinte prüszkölt a felháborodástól. Túl jó dolgom van. Nyafogós vagyok, hazudós. Ez volt az utolsó, hogy a beugrott a hazugságomnak. Csak a hisztit csinálom. Megértetted??? Holnaptól majd más világ lesz.
Már szinte lobogott a fogam, ahogy kiáltozva tuszkolt a Május 1. utcán.
Sokféle mélysége van a fogfájásnak. Létezik alattomos, tompa fájdalom, nem kibírhatatlan, de sunyi és gyáva leszel tőle, és nem hagy aludni. Az áramütésszerű fájás, amitől a lábad is belereszket. Az a fajta éles fájdalom, mintha egyre mélyebbre szórnának egy tűt a fogidegbe. De hiába. Az SZTK-s, maszek fogorvosok, de az Egyesült Izzó fogásza is csak finoman megpofozgatták-megsimogatták az arcomat, betömtek néhány fogat, aztán mosolyogva elköszöntek.
̶ Túl érzékeny ez a gyerek ̶ mondogatta anyám zordan.
Hét éves koromban úgy gondoltam, mindenkinek ki kell békülni a szenvedéssel. Nyilván anyámnak is lüktet a foga, csak ő erős és csodálatos, senkinek se panaszkodik. Szenvedni annyi, mint felnőni. Mint magyarnak lenni. Vagy csak tekintettel lenni a szüleinkre. Akárhányszor fogfájósan kinéztem éjszaka az ablakból, mindig láttam fényt a lakótelepen. Valaki fel-alá jár, szívogatja a fogát, talán arra gondol, hogy „tartom magam”, én is szenvedek. Nagyapám mesélt a „bakabetegségről”, az I. világháború után a katonák hazatántorogtak a frontról, egy kicsit fájlalták a fogukat, aztán kimentek dolgozni a mezőre, és belehaltak a fogfájásba.
– Te csak ne kényeskedj ̶ mondta anyám. ̶ Moss fogat minden nap rendesen! És ne kényeskedj! Ne hazudozz!
Közben állandóan nehéz volt a lélegzetem (az első randevúmon csak motyogni mertem földre szegezett tekintettel), rendszeresen loptam a „családi dobozból” aszpirint, algopyrint, nagyanyámtól pénzt, hogy algopyrint vegyek magamnak. Akkoriban könnyebben felírtak az orvosok antibiotikumot, és én azt vettem észre, soha nem fáj a fogam, ha lázas vagy influenzás vagyok. Ezért minden kis köhögést eltúloztam, hogy a gyerekorvostól antibiotikumot kapjak. Tántorogtam kihúzott fogtól kihúzott fogig, hazugságról hazugságra. Rémálmaimban úgy láttam az embereket, hogy fájdalmas szögek vannak a szájukban, és kínjukban csattogtatják a fogukat. És észrevettem, hogy nemcsak a meleg, nemcsak a hideg, a félelem és a szorongás is fel tudja lobbantani a fogfájást. Ott álltam apám szülőházában, beszívtam a falakból áradó sötét félelmet, és reszkettem a fájdalomtól.
A fogam. A legérzékenyebb csontom.
Hogy mi ez az egész, azt csak tizenhat évesen értettem meg. Ennyi idősen feladtam az anyámmal való cicaharcot, elköltöztem, egy másik város gimnáziumába jártam, és éppen életem első szerelmével vadkempingeztem a Szajki-tavaknál.
A második hét végén belobbant a fogam, és én már-már öklendeztem a fájdalomtól.
Egy nyugdíjas bácsi a szombathelyi ügyeleten nem húzta ki azonnal. Először lefényképezte az összes fogamat, aztán nagy fejcsóválva megkérdezte, nem menstruálok-e. Hülye kérdés volt, nemcsak hülye, de nevetséges, ám én szégyenkezve bólintottam. És erre az orvos elmagyarázta egy piros miniruhás, napolajtól fényes, tizenhat éves kislánynak, hogy van egy kiterjedt tályog, gyulladási góc a fogaim alatt, a fájdalmat bármilyen stresszhelyzet, fáradtság „belobbantja”, ő most kihúzza ezt a fogamat, mert menthetetlen, de ha nem műtik meg az állkapcsomat, előbb-utóbb a gyulladás a szívemre megy.
Szívizom-gyulladás. Otthagyom a fogam. Vége.
Megérteni valamit, majdnem olyan jó, mint szerelmesnek lenni. A szégyenkezve végigkínlódott éjszakákat, aztán a rejtélyes „bakahalált” is. A lövészárkokban a katonák nem érzik a fogfájást, aztán mikor hazatérnek, szembesülnek a család nyomorúságával, és megértik, hogy értelmetlenül szenvedtek éveket, a fájdalom a „szívükre megy”. Haza ugyan hazatértek, de mégis otthagyták a fogukat.
Első szerelmem nem engedte, hogy meghaljak. Először a SOTE klinikáján műtöttek meg, a professzor esküdözött, hogy ezután minden szenvedésnek vége.
Még öt műtét, hasonló esküdözések. A fogam. A legérzékenyebb csontom.
Voltak jobb évek, voltak rosszabb évek. Rossz helyeken (a könyvkiadóban, a gimnázium 3-4. osztályában) állandóan fájt a fogam, a fájdalomcsillapítóktól kótyagosan jártam. Mikor visszakerültem az egyetemre és taníthattam, „megnyugodott a fogam” – vagy nem is fog, hanem a gyulladás. A bennem levő rossz. Valami metafizikai fájás.
És a fájdalmak szüneteiben a villámfényszerű, felszabadító boldogság és alkotókedv.
De azért rendesen szívtam a fogamat, mikor az OSZK katalógustermében rádión közvetítették a Magyar Köztársaság kikiáltását. Én Kőbányán laktam akkor, munkások között, akik a hozzám hasonló értelmiségieket árulóknak és bűnözőknek tartották. Ez így OK.? Mi lesz a vége ennek?
Különös módon nem szülés előtt fájt leginkább a „legérzékenyebb csontom”, hanem 2008-ban és 2009-ben. Egy munkahelyi cicaharcból (ahol én nem bántottam a kolléganőmet, se szóval, se tettel) lövészárok-harc, világraszóló politikai botrány lett. Blogok jelentek meg, miszerint a kollégáimmal kábítószerelosztó-központot működtetek a tanszéken, leszbikus vagyok, bár van egy gyerekem (ki tudja, hogy az a gyerek az én gyerekem-e), népszerű tanár vagyok, hisz mint a középkori pornográfia „pápája” el is próbálom az Udvariatlan szerelem figuráit a hallgatóimmal. Vidéki rokonaim egy része meg is szakította velem a kapcsolatot. Nekik talán már akkor is gyanús voltam, mikor kislányként fogfájásról hazudoztam. Mikor szegény anyámat kínoztam a fantom-fájdalmakkal.
Hajnalonként egy-egy kóbor SMS. „A végén úgyis megdöglesz”. „Lessssz nemulass”.
Hogy ennyire rettegni kell – a rendszerváltás után húsz évvel – fizikailag is tönkretett. A szoptatás miatt nem mertem komolyabb fájdalomcsillapítókat bevenni, minden nap meghaltam a fájdalomtól egy kicsit. Nem mertem műtétre menni, hiszen ki látja el a gyereket, és ha otthagyom a fogam, mi lesz vele? De azért vissza kellett mennem dolgozni, hiszen hárman éltünk egy fizetésből.
A legérzékenyebb csont. De ez már a testemen kívül van: sír, nevet. Ő a gyerekem.
És aztán bekövetkezett, amit a ráérős szombathelyi fogorvos megjósolt: szívizom-gyulladás. A háború (a jó öreg lövészárokharc) utáni gyors összeomlás. És kiderült, az antibiotikumok nem segítenek, hisz a gyerekkorban bekapdosott csodabogyóktól rezisztenssé váltam.
Aztán nem lehet tovább fájni. A holtpont mögött ragyogó fehérség van. Tágasság, szabadság.
Én úgy élek, hogy már meghaltam egyszer.
***
51 vagyok, egy 9 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások