1. SANYÓ ÉS KORMOS
Mikor a kis Sanyó megszületett, ősz volt, s hűvös esők mosták-fürösztötték a falut őrző három óriási dombot, úgymint: a Sashegyet, a Szőlősdombot meg a Juhost. Ezek a dombok akkorák voltak, mint egy-egy hatalmasra kelesztett cipó, s valahányszor esett, Sanyóék tornácáról nem látszott egyéb, csak a szürke felhők, a belőlük földre ereszkedő esők függönye, mögötte a három, cipónyi dombbal.
Az öregek állították, hogy valamikor egy óriás élt a távoli hegyekben, egy nagy sziklavárban, és valahányszor sétálni indult, hét falut is átlépett egyszerre. Annak az óriásnak pedig volt egy fia, aki – mint minden gyermek – maga is szeretett eljátszadozni a tágas mezőn, míg apja hosszabb úton volt.
Egyszer, mikor az óriás már több napja maradt távol, az óriásgyerek csak megunta a várakozást, s mivel elfogyott az ennivalója, gondolt egyet, s gyúrt-dagasztott magának földből néhány cipót. Mikor elkészült velük, hát meg is kellene sütnie, de ugyan mivel? Tüzet még nem tudott rakni, ahhoz nem ért fel az esze, s mit tehetett egyebet? Szétrakosgatta cipóit a mezőn, hogy a nap majd megszárogatja az agyagtésztát. A cipók meg úgy megkeményedtek, hogy azóta is ott vannak.
Hát ezt tartják az öregek Téglafalván a Sashegyről, a Szőlősdombról meg a Juhosról, merthogy arrafelé igen-igen sok az agyag. Amikor az kiszárad, a föld vörös téglaszínt kap, ha meg sokat ázik, a feneketlen sarat barna, dagasztott tésztának vélnéd.
Sanyó Téglafalván született egy szürke, borús délutánon.
Alig sírt fel, teli torokból, édesanyja mellett, a szörnyű sivalkodással egyidőben, a tornácról panaszos nyüszítés hallatszott be. Az apa csodálkozva kapta föl a fejét, hol az alig világra jött Sanyóra nézett gyanakodva, hol meg az ajtó felé fülelt, de hiába – a sírás az sírás maradt, a nyüszítés pedig nyüszítés. Az apa ekkor résnyire megnyitotta az ajtót, s kinézett a tornácra: fekete, ázott bundájú kiskutya kaparta gyámoltalanul a küszöböt. Alig kinyílt szemével, kétségbeesetten bámulta az ajtóban előtte tornyosuló nagy darab embert, mintha azt mondta volna: nem látod, mennyire megvert az eső? És hogy fázom? Ha van egy csöpp lélek benned, beeresztesz a jó melegbe! De mert a fekete szőrgombóc nem tudott szólni, így csak a farkát csóválta ártatlanul, és nem vette le a szemét az emberről.
– Hát téged ki tett ki ilyen időben? – kérdezte nevetve a férfi, s ezt a hívatlan vendég úgy értelmezte, hogy szabad az út befelé. Hálásan vakkantott kettőt-hármat, majd nekiiramodott, meg sem állt az ágy lábáig, s ott összekuporodott a jó melegben.
– Ha már bejött, hadd maradjon nálunk! – szólalt meg halkan Sanyó édesanyja. – Majd felnő, s lesz a gyereknek játszópajtása.
– Nem árt az a ház körül sem – toldotta meg az apa, s betette az ajtót.
Sötét bundája miatt nevezték el a kutyát Kormosnak, úgy cseperedett aztán fel, Sanyóval együtt, mintha csak a testvére lett volna. Eleinte ott aludt, összegömbölyödve a kisfiú bölcsője alatt, majd mikor Sanyó nagyobb lett, a tornácon csináltak a kutyának vackot, de akkor már Sanyó járni is tudott, úgy volt egymással továbbra is a kis gyermek és a kutya, mint elválaszthatatlan jó pajtások.
Nőtt, nődögélt Sanyó, már olyan jó hatéves-forma lehetett. Orra pisze, arca csupa szeplő. Haja szőke, két füle elálló, s néhány foga már hiányzik, de idővel nő helyettük más. Ha két ujját szájába dugja, akkorát tud füttyenteni, hogy Kormos a hetedik szomszédban is felkapja rá a fejét. De ez általában ritkán fordult elő. Kormos tudta, hogy neki Sanyó mellett a helye. Jól is érezte magát vele, hiszen annyit hemperegtek naphosszat az udvar gyepén, hogy esténként Kormos is fáradtan lihegett az álmos Sanyó mellett.
Együtt voltak akkor is, amikor a fiúcska megbarátkozott Szürkével, a tehénnel, meg a disznókkal, a tyúkokkal, a virágoskerttel, a lubickoló rucákkal. Ezalatt Kormos szüntelenül kis gazdáját leste, s ha meglátta rajta, hogy valami nincsen az ínyére, éles ugatással támadt arra, akiről úgy gyanította, hogy Sanyót bántani merészeli.
Egy szó mint száz, ketten uralták az udvart, s mindenki tisztelte – hogy ne mondjam: félte – őket, még a Kormossal barátkozni próbáló, időnként arra tévedő kutyák is.
Egyik este, elalvás előtt, a fiúcska apja elmesélte az óriás történetét. Sanyó tátott szájjal hallgatta, utána sokáig nem tudott elaludni. A sötétben megjelent előtte a három domb, melyeket az udvarról már annyiszor látott, de most valahogy másként gondolt rájuk: fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, egyszer úgyis felkerekedik, s elindul megnézni, mi van az agyagcipók mögött, s megkeresi az óriás sziklavárát, csakhogy ehhez még nőnie kell valamennyit, a lábának pedig meg kell erősödnie – sóhajtott, és mély álomba merült.
Kormos is buzgón szunyókált a tornácon. Füle minden gyanús neszre megrezzent, ám csendes éjszaka ígérkezett.
***
Illusztráció: Pusztai Georgina metszete
Cseke Gábor gyermekregénye teljes terjedelmében itt olvasható.
CSEKE Gábor: Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Újságot szerkesztettem, írok. Jelenleg Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült.
Cseke Gábor (1941. július 29-én) író, újságíró, Cseke Vilmos matematikai szakíró fia.
Cseke Gábor középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. Publicisztikai, kritikai írásokkal hívta fel magára a figyelmet az 1960-as évek első felében.
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), költői érzékenységének újabb, meggyőzőbb bizonyítéka az Elveszett birtokok (1969). Lírai magatartását a tárgyakhoz, a szülőföldhöz, az emberekhez fűződő bensőséges viszony s valami kamaszos hetykeség jellemezte (Távolságok ciklus). Sikerrel próbálkozott az 1950-es években lejáratott “termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései (Tornác, 1970) a riporteri ihletést ötvözték a szerző lélekelemző, erkölcsboncolgató hajlamaival.
Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó c. gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet, Érzelmes levelek c. regénye (Kolozsvár 1980) családi vetületben elemezte a nemzeti szenvedélyeket legyűrő szerelmet. 1980-as verskötete, az Ellenállás, az ifjúkori illúziók elvesztésének, a férfiúvá érésnek és a családba menekülésnek komor vallomása. Műfordítói csúcsteljesítménye M. F. Ṣandru válogatott versei (A nagy teremben, 1989).
Kapcsolódó oldalak:
Legfrissebb hozzászólások