Vannak helyek, ahol elfog a szégyen, mért nem vagyok gazdagabb. Nemcsak szimplán, egyszerűen gazdag, hanem pofátlanul, felfoghatatlanul, rettenetesen, bunkón, gyomorforgatóan gazdag. Mért nem iszom például aranypohárból? Mért nem eszem aranykanállal? Mért nem járnak előttem úgy az angyalok, mint az idegen államfőket felvezető, motoros rendőrök a pesti körutakon?
Mért nem tudok egy csettintésre hajókat indítani a görög szigetvilágba, és két-háromnaponta elfoglalni egy görög szigetet? Felfalni egy rakás aszúba áztatott fügét, és utána gyönyörködni az orgonaszóban és a kiherélt kisfiúk énekében.
Ha van a hatalomnak részegítő, erotikus, esztétikai, de mégiscsak szégyenletes aspektusa, azt leginkább a dózse magánkápolnájában, a Szent Márk bazilikában élheted át. Mindenhol lopott oszlopok, lopott aranytárgyak, lopott mozaikok – a levegőben nemcsak a tömjénfüst érződik, hanem az öreg, hatalmas férfiak kipárolgása, akik itt fogadták pápákat és császárokat, itt gyönyörködtek az Isten dicsőségére egymásra halmozott, pompás zsákmányban, és ünnepnapokon kihordatták az oltár elé a dóm kincstárából a zsákmányolt aranyedényeket, hogy az Úrnak nagyobb kedve legyen a szentmisében.
A kapzsiság és harácsolás apoteózisa ebben a térben nem nyomasztó, hanem fennkölt és különös. Mert hiszen biztos, jó ízléssel lopkodtak a velenceiek. Az elpusztított Bizáncból szinte csak annyi maradt, amit magad körül látsz ebben a nem túlságosan nagy, különféle illuzionista technikákkal tágassá tett dómban. Nemcsak a drágakövek ragyogása szédít, hanem ez a gondosan megtervezett szemfényvesztés is. Mintha a dóm bejárata előtt, a Szent Márk téren ott várakozna a magánrepülőgéped, stílusosan aranyra festve, tudatmódosító szerekkel megpakolva, és az éljenző tömeg előtt magasba emelkednél, talán, hogy a magasban köszöntsd Enrico Dandolo dózsét, aki erről a helyről indult el vakon, kilencvenhét évesen Bizánc bevételére.
Ez egy ilyen tér.
Itt minden sikerülhet.
A bazilika története összefonódott Velence nagyhatalommá válálásával, a Stato da Mar (a tenger a velencei nyelvben nőnemű, ezért is vehetik feleségül a dózsék) megalapításával, a IV. keresztes hadjárattal.
Ezek között a falak között született az első modern gyarmatbirodalom.
A IV. keresztes hadjárat ötletével itt szembesült a velenceiek többsége. A dózse gazdagságától, a hely szépségétől megilletődött francia lovagok itt olvasták fel a pápa levelét. Montferráti Bonifác és harcostársai a „velenceiek” színe előtt kértek segítséget a keresztes hadsereg Jeruzsálembe hajóztatásához. Itt őrjöngött és éljenzett a tömeg, a lelkes kereskedők, hajósok, munkások sokasága, ekkor varratta fel a dózsesüvegre a keresztet – látványosan a nép színe előtt – a kilencvenhét éves, a hadjáratban személyesen is részt venni akaró Enrico Dandoló dózse.
Persze a tömeg sem tudhatta, hogy ebben a pillanatban a „nagy vállalkozással” egy nagyhatalom született.
Velence sohasem volt az ifjúság odaadó és őszinte tisztelője. De egy kilencvenhét esztendősen csatába induló – és ott egyébként nagy személyes bátorsággal döntő rohamot is vezénylő – vak öregúr egészen hihetetlen figura. A kortársaknak, akik már negyvenéves embereket is öregnek tartottak, még ennél is „hihetetlenebbnek”, mesebelibbnek tűnt. Enrico Dandolót megvádolták azzal, hogy csak tetteti a vakságot, hogy ritka éleslátása (kiváló politikus volt) nem emberi, hanem sátáni természetű adomány. Nemcsak karizmatikus, hanem gátlástalan és könyörtelen hadvezér és természetesen kitűnő üzletember. Mivel a keresztesek nem tudták időben előteremteni a tengeri szállításhoz szükséges összeget, ezért rábeszélte őket, hogy először a dalmáciai Zárát – egy keresztény uralkodó, a magyar Imre király városát – rohanják le. A pápa dörgedelmekkel teli levelét nem engedte a katonáinak felolvasni.
Mivel a zárai zsákmány még mindig nem fedezte a tengeri szállítás költségét, ezért az „éleslátó” Dandolo egy másik keresztény város, Bizánc bevételét javasolta. No de egyáltalán nem könnyű lerohanni egy másik keresztény várost. Ilyenkor találni kell egy száműzött trónkövetelőt – a középkorban minden utcasarkon volt egy – akinek a nevében már legálisan lehet elindítani a „felszabadítási műveletet”. Dandolo egy cseppet sem volt rest, fogott is egyet. A „felszabadítási hadművelet” természetesen iszonyú fosztogatásba és gyilkolászásba torkollott.
Enrico Dandolo, a hajdani jelentéktelen bizánci csatlós, Velence fia megdöntötte a birodalmat, és kikáltotta a Latin császárságot.
Természetesen nem ez a kilencvennyolc éves, a kortársai szerint roppant méltóságteljes dózse futkosott Bizánc utcáin az asszonyok után, nem ő tépte le a Hagia Szophia ezüstláncokon lógó csillárját, ahogy nem ő kaszabolta a görög szerzeteseket. Enrico Dandalo csak „futott a pénze után”, hiszen a hadjárat nem lehetett veszteséges. És természetesen felmérte, hogy Bizánc bukásával Velence, a Dominante ölébe hullik a Kelet-Mediterráneum. Egy talpalatnyi földön épült vagy épp a tenger színén lebegő, kicsi városból egy tengeri birodalom központja lehet.
És az is lett. Egy gyarmatbirodalom feje. Dandolo egyik utódja, Jacopo Tiepolo dózse később – állítólag – a velencei kormányzat Bizáncba költöztetését javasolta. A döntő rohamot vezénylő, Tintoretto megfestette Enrico dózse nem véletlenül kapott díszhelyet a a Dózse-palota tanácstermében. Kréta, Naxosz, Ciprus, Euboia. És persze kijárat a Fekete-tengerre. Közvetlen kapcsolat a mameluk országokkal. A mesés kelettel.
Dandolo, aki bizánci követként is szolgálta a városát, természetesen mérhetetlenül felnézett a görög kultúrára. Az ő parancsára gyűjtötték össze az antik drágaságokat, hogy „beépítsék” ide, a San Marco bazilikába. A vak dózse „kinézte” magának a bizánci hippodrom négy csodás lovát, hogy ezek a paripák jelképezzék – időtlen időkig vagy legalábbis Jézus visszatéréséig – Velence dicsőségét és szabadságvágyát. A „nagy öreggel” – az első nagy kapitalistával és középkoriasan elnyűhetetlen és mitikus herceggel – még a pápa sem bírt. Pedig szívből gyűlölte és megvetette. Ám Bizánc megtérése (haha!) akkora fegyvertény volt, hogy meg kellett bocsátania a „rettenetes” Dandolónak.
Egy bátor húzással Velence Bizánc örökébe lépett. Egy velencei üzletember – mert a dózse is az volt, a Velence Rt. vezetője – bátran megdönti a Kelet-Római birodalmat és még a kiátkozással sem törődve dacol a saját egyháza fejével.
A rettenthetetlen öregúr amúgy – annyi más későbbi, nála jóval kisebb formátumú kapitalistához hasonlóan – tényleg vak volt, nem számolt a tettei hosszú távú következményeivel. Bizánc végletes meggyengítésével nem ők, hanem az oszmán-törökök nyernek, akik hamarosan kiszorítják majd az itáliaiakat a Földközi-tenger keleti medencéjéből, egy genovai, Cristoforo Colombo ezért indul el új tengeri utakat keresni. Ez pedig végleg megpecsételi Velence és egyben Itália egész sorsát. És nem mellékesen Magyarországét is: jó, ha itt, eme világtörténelmi diadal színhelyén, a híres aranymozaikok mögött látjuk a Magyarországot elözönlő török kopjákat is.
És nemcsak a dóm homlokzatán ágaskodó pompás paripák – mintha az égből pottyantak volna ide, azt sem tudjuk, hogy a hippodromban kiállított, kicsit a világhatalmat is jelképező lovakat ki és hol készítette – hirdetik Velence őszinte kelet-imádatát. A bolthajlásokon felsejlik az aranynál is drágább zsákmány, Bizánc bevételének legnagyobb eredménye: Levante. A mozaikokon tevék vonulnak a sivatagban, és felsejlik az alexandriai világítótorony karcsú tömbje.
Velence amúgy hosszú-hosszú éveken át készült Bizánc szellemi „bevételére”. A ma látható székesegyház (ez a negyedik, ami ezen a helyen áll) eredetileg is a Hagia Sophia mintájára épült. Nemcsak az épület tervét, hanem az első mozaikokat is bizánci mesterek készítették (ők hibásan helyezték el a latin feliratokat), ezeket az „eredeti” templomdíszeket egészítették ki különféle, főleg a Bizánci birodalom területéről rabolt drágaságokkal. Később aztán Tintoretto, Tiziano, Paolo Veronese is készített a reneszánsz mozaikokhoz mintákat. Első látogatáskor nem is tudsz korszakokat elkülöníteni, annyira elragad és sokkol a rengeteg egymásban tükröződő mozaik-arc és mozaik-szempár, az arany és bronz, a sárga és a bronzvörös számtalan árnyalata. És a levegő mintha ezer éve nehéz lenne a régi nagyhatalmi játszmák, a gátlástalan tervezgetések, a gőg és a gazdagság kipárolgásától.
Mivel a lányom közelről is meg akarja nézni az aranylovakat – mármint az „igaziakat”, melyeket Napóleon hatalmi jelképekként magával hurcolt Párizsba – ezért sziszegve kifizetem a belépőt a kincstárba és a múzeumba. Én még sokkosan tántorgok (nem, nemcsak a belépődíj miatt), de azért szívesen megnézném a Bizáncból összeharácsolt ereklyék némelyikét. Hiszen Dandalo jámbor, keresztény ember volt, nem hagyhatta a szentek csontjait szabadon heverni Bizánc utcáin. A „nagy város” elfoglalása Velencét igazi ereklye-nagyhatalommá tette. Az évszázadok alatt annyi szent csont, hajtincs, körömdarabka halmozódott fel ezen a talpalatnyi helyen, hogy már a velenceiek sem tudták, mi mindenük van. (A pletykák szerint egy amerikai tudós a múlt század hetvenes éveiben a San Giorgio Maggiore egyik ládájában bukkant rá Szent György fejére…)
De itt nem látunk csontokat, csak iszonyatos mennyiségű bizánci serleget és díszes ereklyetartót. A velenceiek Isztriában, Dalmáciában, sőt a Fekete-tenger partján is szorgalmasan lopogattak, de eszükbe se jutott volna ezeket a tájakat a bazilika falán megörökíteni – nekik a Kelet, Levante volt a küldetésük, a sorsuk, a szenvedélyük. A város alapítómítosza is egy levantei lopkodáshoz kötődik: a IX. század elején sikerült ármányosan kicsempészni Alexandriából az oroszlános Szent Márk ereklyéit.
Ám a törekvés, hogy Bizánc örökébe lépjenek, azért számos megválaszolatlan kérdést is felvet. Ezek a pápai átkokkal nem sokat törődő, a kelet szépségeire olyannyira érzékeny, sokáig Bizánc vazallusaként ténykedő középkori pénzemberek mért nem vették fel a bizánci hitet? A hitbéli azonosság nem könnyítette volna meg az üzleti tárgyalásokat?
Miért ragaszkodtak csökönyösen a római kereszténységhez?
És mikor az oszmánok legyőzték őket, mért nem vették fel a mohamedán hitet? Ha így tesznek, megtarthatták volna imádott gyarmataikat, továbbra is pöffeszkedhettek volna a görög szigeteken, gyűjtögethették volna az antik kincseket. A segítségükkel Mehmed szultán – akinek amúgy ez volt a kiinduló terve – könnyedén megszerezhette volna a római császári címet. De ez a kérdés más kérdéseket is felvet. Hogy történhetett, hogy a török időkben olyan kevés magyar vette fel a mohamedán hitet? Mihez is ragaszkodtak sokan, ha a vallásuk tanításaival sem voltak tökéletesen tisztában?
Sajnos minderről ma kevesebbet tudunk, mint a DNS-ról, a robotvezérlésről vagy a kamatlábakról. A hatalom és a „szerzés” rögeszmévé lett, féktelen akarása — ami csak úgy sugárzik a Szent Márk bazilika minden zegzugából, minden porcikájából — sem szünteti meg a lélektani mozgatórugókat. De ezekről kevesebbet tudunk
Szívesen bóklásznék még itt, a tompán csillogó serlegek között, de a gyerek azt mondja, aranymérgezést kapott.
Gyorsan búcsút veszünk a fejünk fölött úszó, semmiben rúgkapáló lovaktól.
***
“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások