Mind elmegyünk innét, az Ungárék most, ők elköltöztek, mi meg később, és minket majd visznek. – mondja rezignált arccal egy nálam jóval idősebb úr a liftben.
Én bólintok, a szemem se rebben, a múltkor sem ismert fel a Normafánál, amikor a feleségével forralt bort ittak, de a lényeget tudja, úgy látszik.
És eszembe jut a Weöres vers – Bolero – ez a címe, de azt hiszem, nem abból idézett, egyszerű tapasztalati tényt közölt. Vigaszképpen elmesélem neki, hogy vége ám a kontrollvesztett ellenőrök idejének, mert hazafelé, ahogy a bérletemet vettem ki kicsit bénázva, és leejtettem pár fémpénzt, a metróellenőr olyan készségesen szedte föl, hogy nem tudtam hirtelenjében, ébren vagyok-e vagy álmodom. A férfi a hatodikról mosolygott, kicsit úgy, mint aki a lányát hallgatja. Jé, ilyesminek is tud örülni?
Aztán elköszöntünk. Elmegyünk, mindenki a dolgára, bólogat, míg csukom a liftajtót.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások