Kilenc után szállunk fel a Pilis felé menő buszra, hőség és tömeg fogad, a kijelző szerint még csak hét óra múlt. Időkapszulában lennénk? Körülnézek, hegy férfi ül szemben, sci-fit olvas, fel sem pillant, míg le nem száll. A ruhája, a szemüvege, és a könyvének borítóján a bolygók babakékje, meg rózsaszínje egyaránt a letűnt nyolcvanas éveket idézi. Ő más dimenzióban mozog most, más időzónában él, és ahogy a jármű belső terében nézelődöm, combomon izzadtságcseppek, én is átcsúszom egy tegnapi történetbe.
Mindig érdekes, ha valakit, akinek idáig csak a gondolatait ismerted a világról, meglátsz a gyerekével. Belecsöppentem egy fura helyzetbe, haverom angyalarcú tizenhét éves fia görkorcsolyázott el előttem, mellette morcosan haladt máskor mindig nagyon laza apja. Beszélgettünk, és hát kiderült, a gyerek füvezik, amit persze nem helyeselhetek, ám aki az egyetemen mindenkinek apja helyett apja, most sajnálatos módon nem tette fel a szokásos kérdést:
Milyen vágyak kiélésére nem talál módot ez az egyébként rokonszenvesen szelíd kölyök? Bevillan egy kilencéves kis csodagyerek, aki hegedül, már a moszkvai filharmonikusok is kísérték, ő gyakorlás közben képzeletben repül.
A szer, a drog a szabadság érzését adhatja a kamaszoknak, meg hogy elszállni jó, és csak így lehet. Védem a gyereket, jé, mintha ez nem nem is az én hangom lenne, ki beszél? Nézem a férfit, akiről rengeteget tudok, és most egy másik arcát látom. De amikor elhangzik az a bizonyos mondat: „Amíg az én kenyeremet eszed” kezdetű, csöndben megszököm. Az én – az mindig valaki más, írta a kölyökzseni Rimbaud. Átgondolva hazafelé a hallottakat, felhívom, a férfit, sajnálkozva, hogy nem álltam egyértelműen mellé.
Nagyvonalú, megértő ember szerepében van már újra, ahogy én is.
De látom, persze hogy látom, nem lehet nem észrevenni:
Az én, az mindig valaki más.
***
Legfrissebb hozzászólások