Moziból jövet pár mutatósan csomagolt palacsintával szálltam be a metróba.
Kisfiú bámult felváltva hol az ételre, hol az arcomba. Még sosem láttam ennyire maszatos kis arcot. Éhes voltam nagyon, de muszáj volt megkínálnom. Megköszönte, nem kért belőle. Egyszerre szálltunk ki a metróból, még mindig a hátamban éreztem a tekintetét, felé nyújtottam a tálcát, de nemet intett. Rosszul érintett.
Sokféle embert kínálunk életünkben, főként ha nőnek születtünk.
Egyszer egy roma nő, mikor a fiunkat vártam, banánt evett mellettem.
Egyet a kezembe nyomott, ránézett a hasamra, fiú lesz, meglátod, mondta. Úgy is lett.
Eszembe jutott az az ismerősöm, aki szerint vannak olyan emberek, akik mindenkit úgy kezelnek, mint a családjukhoz tartozót, én is ilyen vagyok, mondta, a hangjából némi rosszallást véltem kihallani.
Pedig az milyen hatalmas lenne, ha a mesebeli asztalka birtokosai lehetnénk,” terülj, terülj asztalkám!”, mondanánk, és sose éhezne többet senki sem.
***
Legfrissebb hozzászólások