Andrassew Dávid Igor írása

Kölyökkoromban a nagymamám többször mesélt arról, milyen volt, amikor – vagon híján – gyalog terelték őket Budapestről a lichtenwörthi haláltáborba. A testvérét, aki amúgy nagyon szeretett táncolni, a hátán vitte, mert elüszkösödött a lába. Amikor pedig kisiskolásként az isiben tetűjárvány volt, és persze hazavittem a kis lényeket, őrá is átugráltak. Ettől szabályosan kiborult, mert – mint mondta – utoljára ilyen a lágerben történt vele. Ezek voltak a szörnyűségek, amiket el tudott mondani egy gyereknek, minden mást eltitkolt, és humorral leplezte a fájdalmát.
Inkább olyanokat mesélt, hogy bár nem ismerte, de tudta, hogy Radnóti is ott volt valahol az abdai elosztóban. És hogy micsoda férfi volt. Amikor pedig már a lágerben ült a latrinán, éppen rálátott a havas Schneebergre, de szomorú volt, mert elfelejtett magával sílécet vinni.
Ami nagyon fura volt mindig, hogy alig voltak tárgyai. Könyvet és cigit soha nem magának, hanem másnak vett, aztán elkérte, hogy elolvassa/elszívja. Nem akarta, hogy olyan tulajdona legyen, amit újra elvehetnek tőle.
Őt kimentették a szovjetek, de a vidéki rokonokat, akik a birkenaui és az auschwitzi koncentrációs táborban voltak, már nem tudták. Ma 72 éve, 1945. január 27-én már későn érkezett a Vörös Hadsereg.
Soha ne feledje senki: a történelem legnagyobb tanulsága, hogy az emberek nem tanulnak a történelem tanulságaiból.