Hornyik Anna: A remény szigete

A tenger közepén sáros sziget ide-oda úszkál. Talaja nedves, vérrel átitatott. Öt fa törzse kettévágva kiált az égbe, körülötte milliók hullái csendben, de háborogva nyugszanak. Ködbe burkolózva botorkálok a sárban, lábam alatt a még meleg testek egyensúlyozzák lépteimet. Nem tudom, hogyan kerültem oda és miért. Az egyik fatörzs gyökerének irányából hörgést hallok. Ahogy a hang irányába közeledek, egy emberi törzset látok kibújni a sárból.
– Segíts…
Csak nézem az arcot és a testet… és hallgatom könyörgését, amelyhez egy másik hang is csatlakozik… S a jajszó lassan bejárja a kicsi szigetet, ahol semmi más nincs a sáron, a testeken, az öt fatörzsön s rajtam kívül. Kutatni kezdek a latyakban. Csontok s testrészek csúszkálnak ujjaim között miközben könnyek gyűlnek szemem sarkában. Az első ember elhallgat, vele együtt a többiek is. A teljes csendre eszmélek fel, könnyeimet visszatartom, s valaki újra megszólal:
– Segíts…
Elindulok a hang irányában, a talpam alatt néhány megrepedt csont kettétörik.
– Kérem…
A sziget újra megszólal, a könyörgés minden talpalatnyi részről érkezik. Mindenkihez odamegyek: amint megérkezek egyikőjükhöz, szemembe néz és kér, könyörög, majd miután elhagyom őt, elhallgat, s a várakozás megkönnyebbült sóhajának kíséretében folytathatom utamat. Így sétálok szürke, ködös napokon és tiszta éjszakákon át a szigeten. A kérések óráról-órára ritkulnak. Mellkasom mind erőteljesebben szúr, sajog, számon kér, de nem állok meg, egyre csak megyek, süppedek, majd újra felkapaszkodok a holttestekből álló felszínre. Már néhány napja sétálok, amikor észreveszem, hogy csak egy élő ember maradt a szigeten. Megállok előtte, felismerem: ő az első, aki hozzám szólt. Mélyen a szemembe néz, majd a fa gyökerére dönti fejét, lehunyja szemét, bólint és mosolyra torzul arca.
– Csaltam, látszatot adtam – rebegem.
– Tudtam, hogy csalsz, látszatot adsz – válaszolja tárgyilagosan – De ez volt a dolgod. Erre kértelek, semmi másra.
Őrült sírásra fakadok. Kinyitom a szemem és egy sáros, vérrel átitatott sziget közepén találom magam. Öt fa törzse kettévágva kiált az égbe, körülöttem milliók hullái csendben, de háborogva nyugszanak. Az egyik fa gyökerénél fekszem, elviselhetetlen fájdalmak között. Egyetlenegy ép embert látok ködbe burkolózva botorkálni a sárban. Felhörgök.