/1991/
December végén, a bukaresti Romániai Magyar Szó Szabad szombat című hétvégi mellékletében egy furcsa román–magyar focimeccsről számolt be bizonyos Nagy József diplomáciai különtudósító. Már a cím is vérfagyasztó volt: A magyarokat beleverték a betonba…
(Ezek után vajon még mi következhet? Hiszen csak alig egy évvel a marosvásárhelyi márciusi események után voltunk. Szorongó szívvel folytatom az olvasást…)
Az 1991-es esztendő decemberének derekán tucatnyi román állampolgárságú egyén megvert egy szintén tucatnyi magyar diplomatából, illetve külkereskedőből álló csoportot. A súlyos vereség diplomáciai incidens nélkül zajlott le, a magyar, sőt a román külügyminisztérium sem intézett partneréhez szóbeli, netán írásbeli jegyzéket. Az eseménynek nemzetközi visszhangja nem volt. A betonba vert magyarok és a román „verőlegények” békében váltak el egymástól, és megegyeztek: mielőbb újra összemérik erejüket… a nyitott égbolt alatt. Egyetértettek abban is, hogy erőpróbáik nemhogy tovább rontanák, hanem talán valamelyest javíthatják is a két ország, sőt: a két nemzet viszonyát. Kisebbségvédelmi kérdésekről, főkonzulátusi együttműködésről, Hargitáról és Kovásznáról ugyanis csak érintőlegesen esett szó – két pohár közti szünetben. Mindkét csapatnak az volt a véleménye, hogy a zöld gyepen (vagy akár a téli sportcsarnokban) sokkal tisztább a játék, kevesebb a leshelyzet, az övön alul becsúszó szerelés, a felesleges bekiabálás. Javasolták, hogy a jövőben a két ország vitás kérdéseit az illetékes külügyérek, parlamenterek, külkereskedők, meg esetleg a bányászok és hasonszőrűek is, labdarúgó-mérkőzésen döntsék el, a korábban ismert „viadalok” helyett.
A szöveg mellett, szerencsére, egy tárgy- és sportszerűbb tudósítás is helyet kapott, amelyből megtudtuk, hogy az ominózus verekedés igazából egy békés focimeccs volt a Román Labdarúgó Szövetség házi focicsapata, illetve a Magyar Köztársaság bukaresti nagykövetsége válogatottja között, amelynek során a magyar csapat, ha nem is nagy gólkülönbséggel, de csúfosan kikapott. A vesztesek a nagykövetségen pazar vacsorát adtak a győztesek tiszteletére…
E cikk révén ismerkedtem meg Nagy Józseffel, az akkori bukaresti magyar nagykövetség munkatársával, akivel aztán, pár hónapra rá, 1992. április elsején nem csak hogy kezet foghattam, de több üveg sört is az egészségére (s ő viszont az enyémre) guríthattam le a szerkesztőségünkben, ahol a nagykövetséggel közös erővel, barátkozási délutánt/estet tartottunk. A találkozóra mindenki hivatalos volt, aki csak élt és mozgott a két intézmény háza táján.
Miként a helyszínen aztán kiderült, a baráti közeledés, sőt egy baráti társaság létrehozásának ötlete éppen a jelenlévő s egy tréfás, belső használatú, az alkalomra fabrikált lapocskát bemutató Nagy Jóska fejében született meg, ő volt a lelke e néhányszor megismétlődő hagyományos találkozónak, amely az ő távozásával aztán lassan hamvába holt.
Megismerkedésünk után még sok-sok derűs beszélgetést folytattunk. Talált a szó közöttünk, életvidámsága, eredendő munkaszeretete és tisztelete kezdettől fogva imponáló volt. Megtudtam róla, hogy valamikor tolmácsi munkát végzett, rádiós hírszerkesztő, majd diplomata volt. Továbbá sör- és tréfakedvelő ember, olvasott, sok irányban tájékozódik – állapítottuk meg egy sor erényét, de ami a legfontosabb volt: tud írni. Ez viszont akkor látszott meg igazán, amikor elterjedt a híre, hogy Magyarország nagykövetséget nyit Kisinyovban (Chişinăuban) – miután elsők között ismerte el a világon a Szovjetunióról leszakadt, fiatal moldovai köztársaságot, amely akkor éppen a Dnyeszteren túli polgárháborúba bonyolódva próbálta megőrizni állami egységét. A nagykövetség létrehozásával és vezetésével pedig a mi Nagy Józsefünket bízták meg, aki ezek után megvált bukaresti állomáshelyétől és száz kilométerekkel északkeletre költözött. Búcsúképpen megígérte, hogy bár diplomáciai megbízatása elvileg összeegyeztethetetlen az újságírói munkával, megkeresi a módját annak, hogy erről az izgalmas „terra inkognitá”-ról rangrejtve, rendszeres híradásokat, tudósításokat küldjön. Siklósi származású lévén, a (Siklósi) álnevet választotta, s attól a néhány szerkesztőségi embertől, akit beavatott szándékába, mélységes diszkréciót kért.
Első tudósítása – kedvelte a rövid, csattanós, gyors lefutású jegyzet műfaját – 1992. október 6-án jelent meg az RMSZ 2. oldalán (ez volt a megszokott külpolitikai oldalunk): Moldova önállósága Románia érdeke is. Magyar újságírónak nyilatkozott Snegur elnök, s egy interjút ismertetett, amelyet Nánási Zsuzsannának, a Progress East független hírügynökség munkatársának adott az akkori moldáv elnök. (Siklósi) szerint Snegur elnök méltatta a magyar nagykövetség létesítését, s innen tudtuk, hogy Jóska sorsa szerencsés csillagzat alatt alakul Pruton túli földön.
Következő tudósítása pár napra rá, október 13-án látott napvilágot: Mit is akarnak a gagauzok? címmel.
E két szerény, de naprakészen időszerű tudósítás után nyilvánvaló lett, hogy Jóska komolyan veszi titkos ígéretét, s október 30-án megjelenő újabb tudósítása fölött már ott állt a közös erővel kiötölt rovatcím is(Levél a Pruton túlról), amely egészen 1995-ig nem is került le írásai fölül.
E pillanattól kezdve megszületett hát Siklósi Nándor, a Romániai Magyar Szó moldáviai laptudósítója, aki páratlan szorgalommal és érzékenységgel rögzítette azokat a változásokat, melyek a fiatal moldáv állam megszilárdulásában jellemzőknek bizonyultak. (A Nándor keresztnév az én keresztapaságom számlájára írandó, miután Jóska nagy élvezettel kezdett orosz és moldáv költőkből fordítani, majd megkért engem, csíszoljak forditásain. Az első, egy Jevtusenko-vers még Siklósi József néven jelent meg, ám később már a költőibb és hangtanilag jobban igazodó Nándort „adományoztam” Jóskának.)
Siklósi Nándor attól kezdve húsvér ember lett, akiről mértékadó körökben elismerően beszéltek, akit idéztek, s aki az anyaország közvéleményéhez is elvitte – az RMSZ-en keresztül – a moldáviai élet jellegzetes üzeneteit és háttérinformációit.
1994 őszén Nándi – mostantól bátran nevezhetjük így – ragaszkodott hozzá, hogy lapunk is képviseltesse magát az ő hivatalos nagyköveti beiktatásán, s a bukaresti magyar követség kisbuszán, egykori munkatársaival átrobogtunk a történelmi Moldván, majd átkeltünk a Pruton és meg sem álltunk Kisinyovig, ahol Nándi már várt ránk. Lelkesen végigvezetett a központban kiszemelt bojárházon, amit nagykövetségnek szándékoznak majd berendezni és körbeautóztunk vele a roppant városban. Részt vettünk a megbízólevél hivatalosátadásán, meghallgattuk Snegur elnök Nándihoz intézett dörmögő, mackós jótanácsait, majd részt vettünk az esti fogadáson. Késő este, asztalbontás után Nándi néhányunkat – közeli ismerőseit – beinvitált lakosztályába, s elsörözgetve kívántunk neki és nejének gyümölcsöző és hasznos időtöltést.
1996-ban Nagy Jóska egy tollvonással visszakerült a külügyminisztériumba, s 1999-ig ott töltött be magas beosztást a Balkán-főosztályon: a román kapcsolatok kezelése mellett a szétesett Jugoszlávia néhány utódállama és Albánia tartozott hatáskörébe. Ezekben az években tudósítói ambícióit jó mélyre elássa, amihez az a közjáték is hozzájárult, hogy amikor Molnár Gusztáv politológus, Íjgyártó István későbbi bukaresti magyar nagykövettel felkeresték őt Kisinyovban, kérve kérték, hozza össze őket az általuk nagyra becsült Siklósi Nándorral, akinek megannyi remek tudósítását olvasták, mert szeretnének megismerkedni vele. Nándi némi somolygó hezitálás után fölfedte inkognitóját, ami igen mély benyomást tett a vendégekre, olyannyira, hogy Budapestre érve nem állták meg, hogy el ne kotyogják a titkát; a dolog így kitudódott, s amikor Nándit 1999-ben Bogotába küldték nagykövetnek, már nem mert vállalkozni rá, hogy a messzi távolból tudósítóként is gondoljon bukaresti barátaira, illetve a lapra, amely munkatársként korábban befogadta.
(Folytatjuk)
(A Bálvány-torzók kora című készülő munkából)
*
Forrás: Forrás: Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap
Legfrissebb hozzászólások