Emléktöredékek újságírói pályámról
Az újságírás mindig csábító hivatás volt az irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Fri-gyes. Igen ám, de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. Mivel apám a saját műhelyében dolgozó asztalos mester volt, és se az ipari, se a mezőgazdasági szövetkezetbe nem volt hajlandó belépni, nekem is ez jutott osztályrészemül 1960-ban. Így lettem segédmunkás a szigethalmi Pestvidéki Gépgyárban. Nagy előrelépés volt ez a ranglétrán, hiszen osztályellenségből saját jogon munkás lettem.
Ezen előkelő státus birtokában lettem betanított esztergályos a Csepel Művek egyik üzemében 1965-ben. A gyárnak saját újságja is volt, amelyikben nemcsak gyári híreket, riportokat közöltek, hanem olykor az úgynevezett munkás írók verseit, prózáját is. Én is elküldtem nekik néhány írásomat. A szerkesztő azt mondta, hogy ezeket ugyan nem közli, mert nem az ő újságjuk szellemében íródtak, de ha megírnám, hogy mi foglalkoztatja az embereket, lent, az üzemben, annak feltétlenül helyet adna. Megírtam. Pech, hogy akkor éppen az foglalkoztatta a dolgozókat, hogy mégsem indították be a széles körben meghirdetett szakmásító tanfolyamot. Sokan szidták ezért a gyárvezetést. A cikk megjelenése után a szerkesztőt figyelmeztette a pártbizottság, engem pedig áthelyeztek egy másik üzembe segédmunkásnak.
Joggal sértve érezhettem volna magam, hiszen az igazat írtam, de izgatott engem ez a szerkesztőség. Már csak azért is, mert az egyik kis szobájában dolgozott Tamási Lajos, a Piros vér a pesti utcán című vers költője. Az írószövetség egykori párttitkárát ide száműzte 1956 után a PÁRT, úgymond népnevelő munkára. Egyik nap az övé volt a szoba, a másikon Csepeli Szabó Béla dolgozott benne. Lajos bácsi (húsz évvel volt idősebb nálam) vezette a Csepeli Munkásotthonban működő Olvasó Munkás Klubot, és ő szerkesztette a hasonló nevű irodalmi mellékletet is. Mindkettő csábító volt számomra. Olykor még a délutános műszakomat is elcseréltem, hogy elmehessek egy-egy rendezvényükre. Közben tagja lettem a lap ifjúsági rovatának, amit elsősorban külső munkatársak írtak, és a hivatásos kollégák unszolására elkezdtem glosszákat írni. Nekik jóllehet az állásukba került volna egy-egy keményebb hangú írás, én meg szívesen vállaltam ezt a kihívást, hiszen engem nem lehetett ennél alacsonyabb beosztásba helyezni.
Abban az időben indult az újságíró szövetség égisze alatt a munkáslevelező tanfolyam az üzemi lapok külső munkatársai számára. Gombó Pál, a Magyar Sajtó akkori főszerkesztője volt a tanárunk. Ő tanított meg valójában olyan glosszát írni, aminek ostorcsapás módra csattan a vége, s tőle tanultam meg a többi sajtó műfaj alapjait is. A kollégáknak tetszettek az írásaim, a pártitkárok hörögtek tőle, s elég gyakran változott a munkahelyem. Alig egy év elteltével már az első novellám is megjelent a Csepel újságban. Aztán hamarosan közölte írásaimat a Magyar Ifjúság és a Népszava is.
A következő év telén az a kitüntetés ért, hogy másik két levelező társammal egy hónapot a szerkesztőségben tölthettünk úgymond kipróbálás címén. A legjobbnak minősített „versenyző” gyakornoki státust nyert és pártbizottsági ajánlást kapott az újságíró iskolai felvételi vizsgához. Mindhárman becsülettel megdolgoztunk érte. A szerkesztő engem javasolt a státusra, a pártbizottság a másik kollégát. Nagyon csípték a szemüket a glosszáim. Természetesen a pártbizottság véleménye volt a perdöntő, mehettem vissza az üzembe három műszakban vasat reszelni. A szerkesztőm azonban makacs ember volt. Nem mondhatott ellent a pártbizottságnak, de ”fű alatt” elküldte a véleményét a Hírlapkiadó Vállalat személyzeti osztályára, s nekik javasolt gyakornoknak.
Hónapokig nem esett szó a dologról, mígnem egyszer éppen arra jártam, és fölugrottam a személyzetis elvtárshoz megkérdezni, hogyan is állunk valójában, számíthatok-e a támogatásukra? Nagy merészség volt ez, hiszen hívás nélkül nem lehetett csak úgy megfogni e szent és mindenható kilincset. Én azonban tudtam, hogy engem nem lehet ennél alacsonyabb beosztásba helyezni, és bátran léptem a szentélybe. A személyzeti osztályvezető elvtárs olyannyira rossz néven vette a hívatlan látogatásomat, hogy mérgében még a személyi kartonomat is megmutatta, amelyiken az a pártbizottsági megjegyzés állt nagy, piros betűkkel, hogy „POLITIKAILAG MEG-BÍZHATATLAN!!!” Haszontalan lett volna minden további kérdés.
A dolog nem maradhatott titokban. Hamarosan figyelmeztetett egyik jóindulatú és jól informált kolléga, hogy jobb, ha önként hagyom el a gyárat, mielőtt felkérnek rá. Megtörtént. 1970 májusában éppen egy kiállításszervező cégnél voltam segédmunkás, amikor táviratot hozott a postás. A Hírlapkiadó Vállalat személyzetise küldte. Az állt benne, hogy másnap reggel jelentkezzek a mátyásföldi Ikarus újság (az Ikarus autóbuszgyár lapja) szerkesztőjénél. Ott derült ki, hogy újságíró lettem. Nem gyakornok, munkatárs. Beszámították a Csepelen töltött munkáslevelezői gyakorlatomat is. Nem akartam hinni a fülemnek. Vajon mi történhetett? Már nem vagyok politikailag megbízhatatlan? Az új szerkesztőm csak mosolygott. Ő már tudta, hogy néhány nappal előbb leváltották az egész nagyhatalmú csepeli vállalati pártbizottságot.
Legfrissebb hozzászólások