A toll megremegett a jegyzeteim felett, de előbb lebénított az aura, és hogy tudtam: jön. Valami jönni fog. Fölöttem áll. Tudom. Érzem.
A szekrény, az a ronda kopott, minden osztályban egyforma szekrény megindult felém tántorogva, mint egy ronda részeg. Nem volt rajta lakat, rémületes külsejű szürke szekrény, ajtaja billegett, kiáltani akartam:─ Örvény. Szólj valakin…, itt elvesztettem a hangom, és elvesztem én is. Valami van velem! Félek! Társadalomismeret. Tündéék is itt vannak. Ez a hetedik óra, a menzán krumplis tészta volt, tudom, még érzem a számban a hagymás krumpliízt.
De jött a szekrény. Egyre közelebb. Rohanás. Lassulás. A hang. Nem láttam. Voltam valahol, de ahhoz a helyhez nem lehetett meghúzni a koordinátákat. Bábu voltam, de aki mozgatott, a pálcákat letette.
Ne, még ne! Mi van velem? Kriszti! Ne nyúljatok hozzá! Nyugodjatok már meg!
Istenem, annyira félek, mi ez? Kérlek ne haljak meg, kérlek!
Istenem, legyen ennek vége. Csak uralkodhatnék a testem felett.
Uralkodni, görcsbe rándultan! Istenem, hadd éljek még!
Ki akartam nyitni a tenyerem, de nem ment.
A toll széttört kezeim között.
A lábaim dobverőként, nélkülem verték a rémisztő ritmust, nem tudták abbahagyni, és fájt a harapásom, nyelvemből vércsík kúszott a padló felé, véres nyál.
Nincs hang, nincs fény, nyugalom van és béke.
Valami zene szólt, és azt álmodtam, Ginsberg nekem írja a Halál apa bluest. Mosolygott, szép férfi mosolya volt. … aludj még Kriszti.
Lehet, hogy nem is ő mondta, hanem saját magamnak én?
Jól vagy? Rengeteg energiát vesztett a kislány… hány éves?
Ekkor akartam életemben először átírni az energia-megmaradás törvényét. Teremteni akartam egy másik fizikát, amelyikről csak azt tudtam, ha lenne, örökké élhetnék.
*
Február 14-e az Epilepszia Világnapja
Legfrissebb hozzászólások