Tengő napok hosszú sora után végre megérkezem.
Bejárom a szobákat, a belső terek után kutakodom, az első pohár után már a félreeső zugot keresem, ahol majd kiderül, tévedés volt idejönni, hiszen a szavak még ugyanazok, de minden más, minden átalakult. Megváltozott. A magányosok zuga elrejtőzött, ott ücsörögnék én is, kezemben könyv és csészényi tea, ott fogadnám egy kétségbeesett minden gőgjével az elibém járulókat, kik majd jól félreértenek; mikor beáll a csend, szívem mélyén a tökéletes űr, a nyitott mennyezeten át lebegő fák rikoltoznak az ég alján, a vészthozó felhők helyén. Csészényi fürdőtől elmúlnának lázálmaim, s ha békén hagynának végre az érdeklődök, kik nem értik mit keresek itt, ha csak magamnak vagyok… Ledobva díszeim egyszeri módon zavarom el, pedig magamat kéne inkább falakon túlra tennem, oly könnyedén, amilyen nehezen indultam el, de ha már ott vagyok, kikényszerítem a magam adagját, és halk mormolásba kezdek, akár a lebegve üvöltő fák a nap fura és emészthetetlen híreivel. Hol kezdődik, hol lehet befejezni? El sem indulni, meg sem érkezni, ha nem hívnának, nem mennék, s ha nem mennék, kiverne a víz, a sóvárgás híg kereke taszítana ajtóhoz, majd az utcára ki. Egyszerre nem lehet mindent, és semmit akarni sem lehet. Zugomból lejőve bejárom a házat, benne magamat, testem szoba, testem ház, és elvegyülök a némán acsargók mulatozó csapatában egyetlen percre, a kabátomat már csöndben veszem le a ruhák hegyéről, és mintha itt sem lettem volna, távozom, nem értek semmit, de ezt legalább tudom… Nem ez az a pont, és másutt a zug, ahol fák lebegnek szabadon az ég alján. Egyedül kell lennem, nem hozzáadva és nem elvéve örömük kis csomóiból.
2024-11-14
Legfrissebb hozzászólások