Mórotz Krisztina: Akik fel sem fogták a lótusz virágzását

Kislánykoromban úgy láttam, olyanok ők, mint a kék meg a sárga. Amolyan egymást kiegészítő színek. Nyáron a férfi a lovai között aludt egy priccsen, ott hátul az istállóban. Sovány, szikár, barázdált arcú ember volt, akinek kék szemei kiríttak ebből a nyomorúságból. Mindig kék ruhában mutatkozott. Ebben az egyre fakuló munkásruhában járt. Ócska, öt számmal nagyobb gumicsizmában laffogott. Puszilta a sarat az ormótlan lábbelivel, s krátereket hagyott maga után. Kapcával tekerte körbe a lábát, mint a gésák a testüket, és ment a dagonyában, görbe háttal. A körmei rossz szagúak, sárgák és lemezesek lettek a nikotintól. Bőre, mint a diólevél burka.

Egyszer beállítottam a legnagyobb sárba és lefotóztam. A férfi kérdőjellé görbült. Talán csak a ruha tartotta őt össze, meg hát az állatai adtak neki némi erőt. Nélkülük semmi nem lett volna.

A felesége egy sárga asszony, kiszőkítve. Elöl lakott, a szép szobában. Rendszeresen elutazott, és méterekben állt nála a szappan. Egyszer engem is hívott, menjek vele vásárolni, de nem mentem.

Aztán azok a csodálatos ruhák, amik ott virítottak a ház szekrényeiben. Mint a gazdagoknál, mégis a falu koldusának nézte volna akárki őket.

Nagyné arcbőre az a kissé rózsás fehér bőr. Az angoloknál látni ilyet, ha jártál arrafelé. (Ha nem, akkor nem is fogsz látni, csak az én mesémben.)

Itt sosem volt köd, de trágya, mocsár, lóhúgy az volt. Na és a közepében lótuszt láttam minden gumicsizma mélyedésben. Nappal a rózsaszínű nőtt az ingoványban, mert az ott is bír teremni, szépen és tisztán.

Egy fiúk volt. Ha hazajött, már suttogták: jön a Jakab, jön a Jakab! Szinte egyik ház suttogta a másiknak. Hazajön a Jakab! Talán itthon is marad, kontrázott a másik ház ablakszeme. A Jakab! Kössünk fogadást! Ha marad egy hétig, akkor itt valami történni fog, talán vesz az Erzsó a fiának egy házat. (Az egykének.) Az is lehet, bökte oldalba az egyik kerítésléc a házat, hogy nősíti. Furcsa egy fazon volt: zöld és semmilyen. (Nem nagyon tudom előhívni az arcát.)

Jóskáét igen. Látom a gyűrött paklit a szemében. A kanvágyat, amivel sosem törődtem igazán. Mégis mindent megjegyeztem róla.

Mellettük lakott Pannika, akivel örök haragban állt Erzsó régóta, de a szemben lévőkkel is masszívan tartotta a neszóljhozzámot. Egyáltalán, olyan volt, mintha maga köré rakott volna valami ocsmányságot, s ezzel akarta volna távol tartani a környezetében élőket.

Amikor a másik szomszédja, Gazsi felakasztotta magát, vett egy kutyát. Természetesen Gazsinak nevezte el. Eszter, az özvegy persze megkérdezte, hogy miért csinálja ezt? Erre aztán Erzsó rondán szembenevette, és hangosan kárálta, hogy a fél falu hallja: azért aranyom, mert te még így se bántál a férjeddel, kutyába sem vetted! Különben is, jogom van hozzá!

Volt azonban egy nagy bánatuk. Mégpedig az, hogy a Jakab nem fogadott el tőlük semmit, de semmit. Igaz a gyerek elpuhult az ottani létben. Délben kelt, három és félperces tojást evett. A falu szeme persze látott ám mindent!

A jó Jakab elvolt egymagában, mint a befőtt. Kedvem lett volna feltenni egy polcra, miután száraz dunsztban dunna alatt gőzöltem! Ráírtam volna: gyengetök.

(Nem tehetek róla, most is mosolygok ezen. Vigasztal a tudat, hogy Márai is csak úgy jellemezte a sirályát, mint sárban totyogó ludat.)

Az idő teltével már kevesebbet jártam át hozzájuk, valahogy sajnáltam a lovakat, ahogy a szekér elé lettek fogva. Meg a részeges libákat, a pletykás gyöngytyúkokat. Időnként hallottam Erzsót, ahogy átkiabál Mariskának: mi van ribi, szeded a gyógynövényeidet? Neked könnyű, mind az öt gyereked kitaníttattad, nekem meg itt ez az egy, és éppolyan mulya élhetetlen szamár, mint az apja. Azzal toppantott egyet a vastag lábaival, amik olyanok voltak, mint a maori asszonytársaié, csak fehérben.

Esténként imát mondott a mamám, én is áldást kértem mindenkire, a girbegurba utca lakóira, csak épp a Nagynéra kértem galambszart dögivel a jóistentől. Nagyanyám, amikor először meghallotta, lakonikusan annyit jegyzett meg, hiába kérsz galambszart a fejére, sárga a haja, nem látszik meg rajta, azzal ki is tört belőle a könnyes nevetés! Nyárra tél jött, s vártuk a karácsonyt. A Kisjézus megszületett Nagyéknál is. Ezüstfenyő állt az ablak előtt. A függöny elhúzva. A fán habkarikák, szaloncukrok lógtak. Ott díszelgett egész gyertyaszentelőig. Minket ez felettébb mérgesített, hiszen mi már készültünk a vetésre, de Nagyéknál még karácsony volt!

Később, az utcán menve észrevettem, hogy nem ismer meg a Jóska. Gondoltuk, no, ez is vakulóban. A lovai is sántábbak lettek, de egyre gyorsabban hajtott a kehes, gizda lovaival, míg végül aztán végleg el nem tűnt. Amikor újra láttam, hát fent a Göncöl szekerén feszített egy nyári éjen, fiatalon, egyenes háttal, és épp a paripák közé csapott! Egészen olyan volt, mint ő valaha, bár ott biza nem volt sárnak nyoma se.

Erzsó aztán eltemette. Fájintos nyughelyet kapott a megboldogult. A márvány fejfán egy rózsa volt a neve mellett, amellett meg Erzsó neve. A legszebb a temetőben. Rá két évre egy különálló sírkövet fedeztünk fel, megnéztem kié? Hát a Jakabé volt. Nem kapott ő sem szerelmet, se nőt, se férfit, se gyereket, csak három és félperces tojást és kóborlásokat, anyai fojtást. Kisfiam veszek neked házat! Nem kell. Fiam veszek neked nőt, az sem kell.

Erzsó végül jól elkövérült, és hófehér lett a haja. A lovakat eladta és megcsendesült. Nincs itt boldog vég, tényleg nincs. Ha valaki azt mondja, hogy egy életünk van, mindig Nagyékra gondolok: de hülyén is éltek, és fel sem fogták a lótusz virágzását. Csak unottan morzsolgatták az időt, míg el nem jött a halál, mint valami rossz kerítőnő, hogy végre, békében, együtt elszenderedjenek.