A kórházban vagyok, ami egy cseppet unalmas, egy cseppet nyomasztó, de meg lehet szokni.
Ma meghalt egy bácsi az osztályon, hirtelen történt, a nővéreknek nem is maradt idejük áttolni őt a haldoklós egyágyasba, ahonnan a rokonok hangos sírása szokott csendet varázsolni az osztály többi részébe. Most láttam, hogy itt nemcsak a hagyományos háztetők kékek, de a kórházi koporsó is az, gondolom utalva a lélek, illetve a tudat rendeltetési helyére, ha a test abba a dobozba kerül.
Főztem még otthon rizst a mamának, és tisztességes kávét magamnak, szombatig jól jön mindkettő. Reggel négykor a szomszéd nénik, akik újak, valamiért úgy érezték, hogy az élet nagy dolgait akkor kell egymással megvitatniuk. Lévén földművesek, gondolom máskor is ilyenkor kelnek, hatkor már követelték a reggelit, úgyhogy mi is korán keltünk, tetszett vagy sem. Kimentem a mikrókhoz megmelegíteni a rizst a reggelihez. Épp négy másik nagyi próbálta elérni, hogy működjön valamelyik ördögi szerkezet, és egy nagypapa pedig a vízgéppel bajlódott. Mivel enni akartam adni a mamának, kénytelen voltam az idős szekciónak megmelegíteni az ételeit, italait, majd adni a nagypapának forró vizet, aki közben szemérmetlenül stírölt, és az összes arany fogával vigyorogva közölte velem, hogy kevés lesz az a kis rizs egy ekkora nőnek, és megállapodott a szeme abban a magasságban, ameddig ért nekem, viszont én nem a szemem hordom ott. Hajlott korára tekintettel nem öntöttem rá a forró vizet, pedig gondolkodtam rajta. Később ismét találkozunk, akkor már előrelátóan összehúztam az ingem a póló felett és ismét működésre bírtam neki valami gépet, amit újfent teljes aranyba borult mosollyal köszönt meg. A nénik is nagyon köszönték a segítséget, nagy örömükben még a szokásos „jaj kedvesem de szépen beszéli a nyelvünket” is elmaradt, vagy már hírem ment, nem tudom.
Próbálom anyósomat motiválni, de azzal rendre kudarcot vallok, pedig még tejért és szendvicsért is lementem a kedvéért, meséltem, hogy már úton vannak a gyerekek ide, de csak annyit értem el vele, hogy még kicsit sírt is, úgyhogy inkább hagyom aludni, gyakorlatilag folyamatosan alszik kivéve éjjel, mert akkor fáj a lába. Tehát éjjel masszírozom amíg bírom, közben elalszik, abbahagyom, felébred. Ezt így eljátszunk éjfélig, majd kérünk fájdalomcsillapítót, elalszunk úgy egy körül, és négykor a nénik már az áfonyatermesztés részleteivel ébresztenek. Következésképp a mama átalussza a napot, én pedig egy nap alatt megiszom a három napi kávém. Viszont elméletileg már egészen jól tudok áfonyát termeszteni…
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások