Hát vége, futott át rajta a gondolat, immáron öt napja. Vége. Egyedül maradt, asszony nélkül.
Azt már nem tette hozzá, maga előtt is titkolva, úgy éltek, ahogy tudtak, mindenük a ház volt, meg egy szürke Trabant, amivel vitte csontkovácshoz, akupunktúrára asszonyát. Akkor már megijedt, akkor nem a pénzt számolta. A dombok fölött most ment le a nap, mintha gúnyolódna vele, csodálatos narancsosan tért nyugovóra. Bibliát kéne olvasnom, gondolta, de nem volt ereje hozzá. Azt sem tudta, hogy volt ereje az utolsó napokban. Bement a kórházba, pénzt adott az orvosnak, az orvos meg egy kétágyas szobát nekik, hogy ő mosdathassa, ő etesse, ne a nővérek.
Elmesélte neki a kedvenc meséit kemény táblás mesekönyvből: ez itt a béka, ez a vaú, és nem bírta tovább, odaállt az ablakhoz, hogy kisírja magát. Néha elmondta neki a Titkos estéket, amit ő írt. Halálában nem volt vele, asszonya egy reggel elaludt és mosolygott. Kelj fel, hallod, kelj fel, de most nem tudott sírni, egy üveget nézett a kórház kertjében, amin megcsillant a reggeli nap fénye. Álmosság jött rá, hirtelen minden keserv így jött ki rajta. Te mentél előbb, nem neked kellett volna, hanem nekem.
Megszedte kopasz barackkal a kék kötényét, olyan volt benne, mint Pissarro parasztjai. Szerette asszonyát, a barackokat is neki szedte, majd ha elrohadnak – gondolta – kidobja őket, és tényleg elrohadtak. Először csak kis barna foltok voltak rajtuk, aztán a muslicák kezdték ki, majd összetöppedtek, megráncosodtak. Eszébe jutott a lelkész, itt volt nála, egy kórusban énekeltek. Minden vasárnap templomba mentek, és a barátja istentiszteletét hallgatták, az asszonya azt hitte mesét hall. Hitte Istent, most mégis azt mondta neki, hogy nem lesz temetés, hazahozza az urnát. Gondold meg, szólt a lelkész döbbent arccal, gondold meg, nem fogod tudni elengedni, egészségtelen így. Nem lesz temetés, elszórnak minket egy erdőbe, ordított a lelkészre.
Megint eszébe jutott az a délelőtt, amikor elment az asszonya. Milyen jó ember, mondták a szomszédok, holott csak nem akart egyedül lenni a házban. Tudod rák és Alzhelmer-kór, teljesen leépült, suttogták a szomszédok a rokonaiknak, barátaiknak. Nagyon jó ember, ahogy sétál a feleségével, ahogy öltözteti, ahogy süti neki a kenyeret. Tudta, hogy ez látszat, hogy milyen ember.
Verte. Amikor fiatal volt, verte. Ha kiment az utcára beszélgetni, kapott egy pofont, ha varrt magának valamit… arra azért vigyázott, hogy a kék foltok ne látszódjanak, csak ruhával fedett teste volt kék. Soha nem panaszkodott, szégyellte, hogy ez vele esik meg.
Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben, az edények. Tegnap meglátta a papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak felsóhajtott.
Gyönyörű volt és birtokolta, talán a szépségére volt féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre, eszébe jutottak a futómuskátlik, hogy mióta nem kaptak vizet. A sárga kannából öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt az asszonyhoz képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.
Egy körte lehullott, kitette a napra, talán, hogy ébredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján, nem horzsol fel a semmiség.
Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott tőlem, meg pár vég anyagot, ha születésnapja volt, egy szál rózsát. Megszedte a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt, de nem vitte be a konyhába halott asszonyához, mind leszórta a földre. Dögöljetek rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem?! Miért vertem ütöttem?! A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya-nyála összefolyt. Nincs Isten, de ha létezik, hol van ilyenkor?!
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a körtefa tövében keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a tenyerén, a piros bél ott maradt.
Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak…
***
Legfrissebb hozzászólások