Az egyik legkedvesebb kollégám is megkérdezte, mi a véleményem A velencei kurtizán című filmről és, hogy vélekedek a reneszánsz idején zajló “női szabadságharcról”. Én nem tudom, volt-e ilyen. Velencében más itáliai városokhoz képest is szigorúan korlátozták a férjes asszonyokat (a házasságokat nem egyének, hanem családok kötötték) — talán ezzel magyarázható a kurtizánok és az apácák nagyobb személyes szabadsága. (Igen, az apácáké is, Casanova jövendő “kedvenceié”.) De ez persze nem női felszabadulás. Miközben valószínű, hogy a reneszánsz értékek, a virtus és kurázsi azért a korszak asszonyait is befolyásolták. Nyilván nem véletlen, hogy a két legbátrabb, legvakmerőbb, legönállóbb európai királynő, I. Erzsébet és Kasztíliai Izabella épp a reneszánsz korában uralkodott. De azt még hollywoodi filmrendezők vagy menő ideológusok sem képzelik (képzelhetik) komolyan, hogy ez a két rettenhetetlen és roppant sikeres királynő akár egyetlen pillanatig is fontosnak tartotta volna a “nőjogokat”…
A “sötét középkor” és barokk mélyen tisztelt intellektuális teljesítményükre büszke asszonyokat. Hildegard von Bingen nemcsak szent volt, hanem nagy nyelvész, orvostudós, teológus, Ávilai Szent Teréz pedig a spanyol próza és látomásirodalom egyik megújítója, emellett kiváló szervező is. A reneszánszból mintha hiányoznának ezek a messze földön tisztelt tudós asszonyok. Aki pedig még mindig szívesen álmodozik a reneszánsz és a női felszabadítás kapcsolatáról, annak figyelmébe ajánlom a reformáció történetét. Hol vannak itt az asszonyok? A nagy női misztikusok és teológusok? A késő középkor után, mikor szinte minden bokorban vagy minden városban találhattunk egy-egy női szentet…
A sok polkorrektkedő, népnevelő, színes-szagos reneszánsz “tabló” helyett talán tényleg lenne egy nagy, a “reneszánsz nő” sajátságos helyzetét feldolgozó filmtéma: Leonardo édesanyjának a története. Caterináról, Ser Piero da Vinci szeretőjéről nagyon keveset tudunk — bár valószínűleg az arcvonásait mindenki ismeri (sokan vele azonosítják Leonardo legtöbb festményen felbukkanó, egymáshoz oly hasonló, rejtélyesen, szomorkásan mosolygó nőalakjait.) Akárki is volt Caterina, a híres kurtizánoknál egyszerűbb és természetesebb világban élt, miután fiát Ser Piero magával vitte Firenzébe, férjhez ment és gyerekei születtek. A Vinci környékén élő parasztok nyilván kevésbé voltak “kifinomultak” (hehe), mint az arisztokraták vagy a velencei patríciusok. Az ezredforduló utáni politikai ideológia aztán “rátalált” Caterinára. Nem kizárt, hogy ez a szép parasztlány mohamedánnak született, és hadifogolyként került Itáliába. (Nem kizárható, de nem is bizonyos… érdekesnek mindenesetre nagyon érdekes…)
Valószínűtlen, hogy a felnőtt Leonardo kapcsolatot tartott volna a “szép Caterinával”, tulajdon édesanyjával. Őt Ser Piero törvényes felesége (feleségei, mert Ser Piero többször nősült) nevelték. A Szent Anna harmadmagával című festményen a titokzatosan mosolygó Szent Anna nem ér hozzá a kisfiúhoz, csak szomorú mosollyal figyeli… Ez az elragadóan szép — és meglepően fiatal — “nagymama” felkeltette Freud figyelmét is, aki Leonardo anyakomplexusát próbálta a festmény segítségével kibontani.
Mert ez a titokzatos és szomorú mosoly ott kísért Leonardo számos festményén. Leonardóén, akit — milyen szokatlan ez a reneszánszban! — a múlt soha nem nyűgözött le. Se az antikvitás, se a középkor. Ő mindig a jövőt kutatta elmélyülten. És képes volt arra, hogy élete talán legnagyobb traumájából (az anyjától való elszakításból) megalkossa a halhatatlan szépség ideálképét. Az anya az, aki túlél bennünket. Megszül és eltemet. Ez bizony már nem egy személytelen Madonna-kultusz.
De ki is volt ez a Caterina?
És őt ki temette el? A reneszánsz női sorsok talán még a hollywoodi “tablóknál” is érdekesebbek.
***
54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások