(International Holocaust Remembrance Day)
A Cipők a Duna-parton budapesti holokauszt-emlékmű. Szellemi alkotója Can Togay filmrendező, társalkotója Pauer Gyula Kossuth-díjas szobrászművész. Az emlékművet 2005. április 16-án, 21 óra 30 perckor avatták fel.
Az ENSZ Közgyűlése 2005-ben nyilvánította ezt a napot a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjává, abból az alkalomból hogy 1945-ben ezen a napon szabadult fel Auschwitz-Birkenau, a legnagyobb és leghírhedtebb náci haláltábor. Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozta, hogy a tagállamok kötelessége megemlékezni a közel hatmillió, többségében zsidósága miatt üldözött és meggyilkolt áldozatról, és oktatási programokat indítani annak elősegítésére, hogy az ehhez hasonló népirtás többé ne ismétlődhessék meg. A határozat emellett elutasította a holokauszttagadást, és általánosságban is elítélte a vallási vagy etnikai diszkriminációt és erőszakot.
PILINSZKY JÁNOS: ARS POETICA HELYETT (részlet)
Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái.
A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben.
Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.
PILINSZKY JÁNOS: HARMADNAPON
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
ESTERHÁZY PÉTER: AZ ÖRÖMRŐL (részlet)
Azt is tudjuk – tudjuk, ha akarjuk –, hogy mi, akik azt a nyelvet beszéljük, amelyen a Sorstalanság íródott, nem végeztük el azt a szellemi, morális munkát, szembenézést, amelyet a Sorstalanság tárgya minden emberre, minden emberi közösségre rárótt. Evvel mi még tartozunk, nem a világnak, nem az Európa Klubnak, hanem magunknak.
A szembenézés nem melldöngetés és nem pellengérre állítás, nem a bűnösök és az áldozatok kijelölése. Itt sincs egy tiszta részhalmaza a társadalomnak, mely kárörvendve nézhetné, hogy mit csinál a másik. Megint csak a történetünkről van szó, a saját, valódi történetünkről. És ugyan néhány őrültön kívül senki nem tagadja a holokausztot, de az is tény, hogy kellő mértékben nem ismerjük a saját tényeinket, vagyis nem helyeztük el őket a saját történetünkben. Nem a másokéban, nem a nyilasokéban, nem a szélsőjobbéban, hanem a sajátunkban.
RADNÓTI MIKLÓS: TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
………………………………………………
LÁNG ÉVA: Magadra hagy
A tét, az élet oly fanyar.
Üres tányér. Falás kenyér.
Mikor kereszt vihart kavar.
Nem óv pecsét, keresztlevél.
Az öl se véd, ha van, ki öl.
A lélek nem tör égbe fel.
A test a földben, ölte tőr.
Töretlenül alant hever.
Egy emberöltő oly kevés.
Egy csárda csak. De hány dudás.
Vajákosok. Meg szemverés.
Kegyetlen egy vesszőfutás.
Mivégre járod utadat?
Hisz úgyis elveszik csatád.
Magadra hagy az öntudat.
Lefosztja rólad önmagát.
Budai Éva
rovatvezető
Legfrissebb hozzászólások