I. Rengeteg hazugságot felszínre dobott ez a Jókai-vita. Az egyik: a klasszikus irodalom rajongóinak több százezer (millió?) fős tábora él Magyarországon. Csak valahogy nekik sem sikerül soha elolvasni a kötelező olvasmányokat. Vörösmarty, Csokonai, Petőfi: szobrok, hogy a még régebbi költőkről, Balassiról, Zrínyiről ne beszéljünk. Ők már múmiák. A klasszikus irodalom rajongótáborára való hivatkozás épp oly hamis, mint az az érv, hogy rögtön rengeteg olvasó lenne, ha az “unalmas” Mikszáth helyett Esterházyt tanítanánk. Ő ugyanis “közelebb áll hozzánk”. Az a magyar tanár, aki a Szent Péter esernyőjét nem tudja jól tanítani, megtáltosodik, ha a Bevezetés a szépirodalomba kerül sorra. Elég a kánont “frissíteni”, és rögtön mindenki szeret olvasni.
De így van-e ez? A “régimódi irodalom” az oka, hogy már egyetemistáknak nehezére esik egy regényt végigolvasni? Bármilyen regényt, kortársat is… Vajon a sok “kortárs” teszi, hogy a hallgatók ennyire minden képzeletet meghaladóan műveletlenek?
Az írás-olvasás általános nehézségei, a sokféle koncentrációs zavar, a funkcionális analfabetizmus számtalan változata a “kötelezőktől” függ? Mélyebb okai vannak? Ha igen, az irodalomoktatás változtathat ezeken?
II. Helyes-e a “népet” szapulni, ha éppen őket akarjuk megtanítani olvasni? Magyarországon a többségnek elég felületes a viszonya a klasszikus irodalomhoz. De azért van hozzá valamilyen viszonyuk. A Bartók Béla utcában lakók sem feltétlenül hallgatnak esténként Bartók-vonósnégyeseket. És nem azért élnek a Bartók Béla utcában,, mert Bartókot jobban szeretik, mint Kodályt vagy Lisztet. Ám mégis zokon vennék, ha egyik napról a másikra az utcájukat átneveznék Mókus utcára. Persze a mókusokkal sincs bajuk… De mégis… Talán így vannak a kánonokkal is. Magyarországon (harminc évvel a rendszerváltás után is) a legtöbben hisztérikusan reagálnak a felülről végrehajtott, de a véleményüket szisztematikusan semmibe vevő változtatásokra. Ezt azért nem árt figyelembe venni, ha tanítani akarsz. Az az irodalomtanítást csak akkor érdemes megváltoztatni, ha ennek a fontosságáról a többséget is sikerül meggyőzni.
III. A kilencvenes években még az irodalom “ideológiamentességet” és a világirodalom fontosságát hirdették. (Még az is felmerült, hogy egyes költőket, pl. Vörösmartyt, azért kell “kirúgni” a kánonból, mert nincs semmilyen “nemzetközi sikerük”…tehát ők nem részei “Európának”) Ma pontosan az ellenkezőjét hirdetjük. A jó irodalom harcosan elkötelezett, ráadásul különféle identitásokat fejez ki. De akkor létezik-e még világirodalom? (Engem, mint világirodalom tanárt ez különösen érdekel.) Mi közünk Shakespeare-hez, ha annak semmilyen “identitásával” (férfi, fehér, angol, reneszánsz) nem tudunk azonosulni? Érdemes-e még őt tanítani? Akik azt hirdetik, hogy az irodalomnak különféle “identitásokat” kell kifejezni, azoknak mi a bajuk a nemzeti kánonokkal? Hiszen azok csak igazán elfogultak…
IV. Nagyon nagy kérdés, hogy az íróknak, költőknek teremteniük vagy képviselniük kell-e az eszméket? A tankönyvírók szempontjából az a legjobb, ha csak “képvisel” (azt mondja, amit az újságok), így nem kell vadászniuk az elhajlásokra és eretnekségekre. Akkor “semmi gond vele”.
De ez nem fokozza-e le az irodalmat?
Az efféle korszerűség nem éppen a konformizmus irányába mutat?
Tényleg nem szabad az iskolában bemutatni “elhajló”, az erkölcsi felfogásunkkal összeegyeztethetetlen műveket? Ha igen, akkor hogyan kell interpretálni ezeket?
Számos kérdés…
Legjobb károlis tanítványaimat megkértem, hogy szellemesen, röviden foglalják össze, milyen lenne a “legmenőbb” irodalomoktatás. De ha van mondanivalód a témában, írd meg nekünk (www.ujnautilus.info) Két kérésünk van: semmilyen körülmények közt ne személyeskedj! Bár az is érdekel bennünket, ha Jancsi helyett Józsit látnád szívesebben a kötelezők között, mi elsősorban az irodalomoktatás strukturális átalakítására vonatkozó ötleteket várunk. (Listákat majd egy másik évben közlünk, pocskondiázásokat soha 🙂 )
Az Ujnautilusra vagy akár az én e-mail-címemre (eva.banki@gmail.com) is szeretettel várjuk az írásokat!
***
54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.
De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”
Kapcsolódó oldalak:
Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál
Legfrissebb hozzászólások