A hinta kezdett teljesen elrozsdásodni, elvesztette hófehér színét, szomorúan nézett rá a hóember is, mikor a lány belépett a kertbe. Hosszú útról érkezett haza, a kulcsot valahol elhagyta, ahogy a múltját is csapongó útja közben. De a hinta ott vibrált az emlékképek között. Beleült, hajtani kezdte, hátha sikerül átfordítani, és talpáról a fejére, majd visszafordítani a sarkából kifordult világot.
Szikrázóan sütött a nap, a hó már elolvadt, csak a hintával szemben állt a kert utolsó sarkában az árválkodó hóember. Magas volt és sudár, s a lány nem is értette, miért olyan furcsa. Van orra, szénszeme, és nagy gombjai hóruháját összehúzandó. Mégis, valami nincs rendben, gondolta a lány. Meredten nézte a hóembert.
Majd az égre szegezte tekintetét, végül újra figyelni kezdte a hóembert. Beszélt is hozzá, nem érdekelték a hajdanvolt szomszédok, kik már nem is élnek tán, vagy el is költöztek. Régen
pusmogtak róla, hogy nem egészen normális. Gyerek volt, most meg felnőtt.
Csak neki úgy rémlett, mintha élő volna az a hóember, és megszólította:
─ Miért vagy olyan magas? S miért tűnik úgy, mintha reszketnél?
A hóember nem bírta tovább, megrázta magát előbb gyengén, majd erőteljesen. Lepattantak a gombjai, kihullott a szeme, a hó is megfolyt az arcán, s ott állt végül a nagypapa. A rég látott nagypapa, könnyek folytak végig az arcán, huncutul mosolygott azért, s csak annyit szólt:
─ Na végre, valaki. Kezdtem kihűlni.
─ Nagyapa, de rég láttalak, mit keresel itt kint? Nincs kulcsod?
─ Valahol kiesett a zsebemből. Bujkálok, félek anyád haragjától.
─ Így meg megfagysz. Másszunk be az ablakon.
A hinta lassan leállt, a kert néptelen csendben honolt tovább az el-eltűnő télben.
Nyírfalvi Károly (1960-2017) költő, szerkesztő
„…nem akartam megfelelni a várakozásoknak, nem akartam megmondó ember lenni, nem akartam mindig tisztázni, mit akarok mondani, ellenben igyekeztem világosan, érthetően, letisztult formában, és úgy írni, ahogy mások nem, még ha a téma jól ismert, közhelyszótárba illő tartalom, és fogalom volt is.”
“Nyírfalvi Károly Békéscsabán született, diákévei és munkásságának kezdete Pécshez kötik, itt is kötött házasságot. Budapestre költözésük után tíz éven át volt a Bőrklinika könyvtárosa. 2005 májusában került a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba, ahol a könyvtár raktárában találta meg a helyét. Mindenki ismerte, kedves, segítőkész, érzékeny, művelt férfi volt. Munkáján túl örömmel vett részt és vállalt feladatokat múzeumi, könyvtári programokon, rendezvényeken.
Szenvedélye a művészet és a költészet volt. Életének hivatást a vers és az irodalom adott. Több verseskötete is megjelent, a legutóbbiak 2015-ben. Maga is sűrűn lektorált verseket online irodalmi honlapokon. Számos nyomtatott és online irodalmi folyóiratban jelentek meg versei, írásai. Költői mivoltát a Múzeumban is kamatoztatta. Verse jelent meg a Múzeum Közleményeiben és rendszeresen tisztes búcsúzó versekkel köszönt el távozó, nyugdíjba vonuló és elhunyt munkatársainktól, melyből az évek folyamán egy kis gyűjteményre való született. Váratlanul ment el, utolsó munkanapján, elmenőben egy tablót szorítva magához, még a másnapi viszontlátással búcsúzott…”
(Forrás: mezogazdasagimuzeum.hu)
Legfrissebb hozzászólások