Állok az előszobában és várok. Kezd melegem lenni. Ki kéne gombolni a bundát. Lehet, hogy fel sem kellett volna venni? Apu azt mondta, hatra itt lesz. Tíz perccel elmúlt, és még mindig nincs itt. Biztos, megint közbejött valami. Elhúzom a függönyt a bejárati ajtó ablakán és kikukucskálok az udvarra. Alig látok valamit, csak a hófoltok világítanak itt-ott a sötétben. Mama kihozza a szobából a kisbőröndöt és leteszi mellém a kőre.
– A hócipőd?
– Ott van a sarokban, az ajtó mellett.
– Vedd le azt a bundát, rád melegszik.
Bemegyek a szobába, megállok a tükör előtt és nézegetem magam benne. A mama azt mondja, szép kislány vagyok, én vagyok a legszebb kislány a világon. Anyu szerint nem én vagyok a legszebb, mert Lilla szebb nálam. Tényleg szebb, de akkor is, miért kell ilyeneket mondania?
Negyed hét. Leveszem a bundát és leülök a sezlonra. A nyitott ajtón keresztül belátok a konyhába. A mama már sürgölődik.
– Nem vagy éhes? Melegítek neked egy kis káposztástésztát.
– Az jó lesz. Segítsek?
Nézem, ahogy rázogatja a lábast, a lábasban a tésztát, nehogy odaégjen.
– Odasült egy kicsit – mondja.
– Nem baj, akkor lesz kaparék.
Szeretem, amikor odasül a tészta, és van kaparék. A mama tudja ezt és mindig úgy csinálja, hogy legyen. Anyunál is szokott lenni kaparék, de csak akkor, ha véletlenül odasül.
Terítünk, vagyis én terítek, a mama tálal. Csendben eszünk. Senki nem tud olyan finom káposztástésztát csinálni, mint a mama.
– Hány óra? – kérdezem.
– Fél hét.
– Lehet, hogy már nem is jön az apu?
– Azt mondta, hogy jön, úgyhogy jön.
– Ne menjünk át érte?
Épp készülünk, hogy átmegyünk érte – itt van a műhelye az utcában – amikor nyílik az ajtó és belép. A következő pillanatban már ott lógok a nyakában. Másnapos borostája szúr egy kicsit, de nem mondom neki, hogy fáj.
***
Legfrissebb hozzászólások