Az íróasztalnál ülök. Jön megint az apám csoszogva, egy halom kulcsot lóbál nagy karikán, úgy császkál reggel óta szobáról szobára. Gyermeki arc, együgyű mosoly. Dünnyög. A bal zsebéből kilóg egy kétes tisztaságú zsebkendő. Demencia, időskori elbutulás, ez már csak rosszabb lesz. – Apám! – fordulnék feléje szeretettel, de valójában meg sem szólalok, csak írok. Masíroznak a szavak. Maguktól szerveződnek mondatokká. Most éppen ez, így, itt.
Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is, de az abszurditásán már csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás. Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.
A napok telnek, én írok, apám a saját világában vegetál. Új kulcs kell neki. Mindig több és több. Ugyan mit nyithatna már ki azokkal? Igen, ő a kulcsok őre, ez kétségtelen.
Ám ki tudja, hogy nem én vagyok-e már az ő kulcsainak őrizője?
Ki tudja, hogy a kulcsok nem engem zártak-e be, megfosztva az önállóságomtól?
Hallgatok. Nem szólok hozzá, nincs mit.
Apámnak furcsa mondattöredékei vannak. Néha valamelyest feltisztul az agya. Megáll a szoba közepén, az ablak felé fordul és azt mondja: be fogok pisilni. Ilyenkor persze nem vizel be, de elindul a gardrób felé. A kulcsait leteszi a billentyűzetre, egyet mindig felfelé hagy. Ez az egy kulcs olyan, mint egy égre mutató ujj.
Megőrülök, írom máris a következő szót. Megőrülök az apámtól. Elfojtott harag. Talán tíz szava van, azokat mondogatja minden nap. Különös szavak. Nem tudom, mit kezdjek vele, amikor azt mondja: empátia. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt nekem szánja. Empátia, olyan, mint egy női név. Lehet, hogy csak a dallam, a hangok szépsége fogja meg.
Ugyanolyan mocskos az ablak, mint karácsony előtt, nincs erőm megpucolni. Hozom neki a városból a kulcsokat, a kis lakatokat. Örül. Lekenyerezem, aznap jó lesz, ígéri magának, s leül a foteljába. Aznap élni hagy.
Karácsony. Vettem egy kicsi fenyőt, meg kókuszos szaloncukrokat. A fa alá odatettem egy kulcscsomót. Jött csoszogva, levett egy szaloncukrot, kibontotta, a cukor a szőnyegre esett. Állt átszellemült arccal, a kulcsot belecsomagolta a sztaniolba. Mindegyikkel kényszeresen ezt csinálta. Hagytam. Ittam és néztem. Enni sem akart. Boldog volt, vigyorogva bámulta a fát. Ittam, igen, ne rójon meg érte senki. Azért figyeltem, hogy jóféle italt vegyek, de a filmszakadás mégis bekövetkezett. Arra eszméltem, hogy apám áll fölöttem, kezében kulcsok csörögnek, a nadrágjából meg csöpög a vizelete. A szőnyegen szaloncukor-papírok és egy vécépapírguriga, amit buzgón le akart tekerni. Hajnal lehetett. Káromkodtam. Egy kurva kulcsot kikaptam a kezéből, és azzal elláttam a baját. Sírt.
Most már nem lázadok. Apámmá váltam. Egyetlen vigaszom az írás. Minden más lényegtelen. A könyveim, egy finom étel, vagy egy különleges nap – elmúlik mind, elfogy, ahogy jött.
Csak a metamorfózis számít, az átalakulás. Hozzáidomulás 49 évesen a kulcsok őréhez.
A szomszédok mást látnak, ők azt, hogy mennyire szeretem az apám.
Nem szeretem, a Jóisten tudja, hogy mit érzek iránta. Akárcsak a Jóisten iránt, mert azt is csak ő tudja, aki mindannyiunkat lát.
5 éves voltam, amikor anyám meghalt. Csak az illata, meg valami ruhasuhogás emléke maradt róla. Apám fölnevelt a maga módján. Most én gondozom. Látják a szomszédok, hogy veszem a kulcsokat, én meg már rég tudom, hogy magamnak. Szerkesztek, lektorálok, csinálom a dolgom egy kiadónál, mások hiúságát szolgálom ki, még jó, hogy meg tudok élni belőle. Bezártuk egymást.
Mindkettőnkben ott a feszültség, hogy holnap lesz-e következő kulcs és nyitja-e majd a holnaputánt.
Apám tányérjára kanalazom a krumplipürét, mellé a csirkét, amit édes-savanyú mártással öntöttem le. Eszik. Elöl nincsenek fogai, elromlottak, kihullottak, aztán a protézist egy nap összetörte. Hátul vannak még, azokkal rág. Ha jókedve kerekedik, belevigyorog a képembe. A kulcsokat most éppen a krumplipürébe akarta eldugni, de éberebb voltam nála.
Front lesz, tárom ki az ablakot, mire ő kimondja az egyetlen szót, amit nekem szán: empátia.
Ki őrzi most a kulcsokat? Eszembe jut, amikor megvert. Pisilnie kell, félrebillenti a fejét. Olyan a nyaka, mint egy vén kakasé. Rám vár. Kegyetlen leszek, hagyom bepisálni, csak hogy megmutassam, most én vagyok a domináns, a kulcsok őrizője. Szeretlek, apa, de ez most az enyém, ez a pillanat, míg a hugyodban fészkelődsz, és nézel rám könyörögve. Ezt nem veheted el tőlem.
Megejtjük mindennapi sétánk. Ráadom a kabátját, a sapkát, a csizmát, mint egy gyerekre. Empátia, mondja megint, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Kint a hóban nem bírok vele, hóembert akar építeni. Meg is engedhetném, mégsem teszem. Belekarolok, közben mondom neki, hogy fa, mondom, hogy kerítés, és mondom, hogy kutya. Hosszú, kék árnyékok nyúlnak a havon, a Nap is lemenőben, hazakanyarodunk.
Nem akar szót fogadni, nem akar levetkőzni, rázza az átkozott kulcsokat. Már csak az eltorzult arcát látom, ahogy meg-megcsörren az is. Aztán ismét a szobát, ahol annyiszor megöltük már egymást. Igen, ahol egymást gyilkoljuk folyamatosan.
Pitizik nekem és közben mondogatja azt az egy szót, amit ismer. Empátia, empátia...
Elönt a düh, ütöm, pofozom, belerúgok, nem kímélem, leköpöm és röhögök.
Empátia. A kulcs tollával belevágok az arcába.
Él? Igen, hallom, hogy él.
Kattan a zár a csuklómon. A szoba négy sarkában fémvillanások. Mindegyikben egy hatalmas kulcscsomó.
***
Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások