A Bolyai-regény szerzőjének, Láng Zsoltnak
A forgás, az kap meg. A sodrás, a lendület.
Forgó test, karját, lábát nem látni, mintha be lenne fáslizva. Gyolcsba pólyált balett.
Egyáltalán nem komor, nem a Duna. Nem a Dunába vagy a Visztulába, a ruandai Kanyarut átszelő folyóba belőtt áldozatok sora, nem. Hanem… Hanem mint az Olt a Vöröstoronyi-szorosnál. Az hozzám közelebb áll. Lélekben legalábbis.
Vér benne kevesebb.
Zenét hallgatok a svéd P2-n… P mint program, a kettes två, pé tvó tehát.
Zongora etűd. Ki lenne? Nem Mozart, bár játékos, Chopin viszont édesebb. Ez meg, mintha a szomszéd szobából szólna ki valaki. Egyenes, kedves, és cicomátlan.
Nem ma reggeli a hang, hiszen a szomszéd szoba alszik, hanem úgy általában. Közvetlen.
Hajnalodik, s nem alszom, éppen azért, mert a zene megragadta a figyelmem. Beránt engem a körforgásba. Mert az valóban körforgás, és nem zuhatag. Nem a Niagara, sem a Viktória, azoknak más fajta zene felel meg.
Az Bach lenne, valamelyik orgonaműve. Ez pedig Liszt?
Dereng: az éjszaka sötétjén már túl vagyunk, négy negyven, a nap még sehol, majd órák múlva, ha egyáltalán, mára esőt jósoltak.
Iszogatom a kávém, a tegnapit, hogy friss főzés zajával ne zavarjak. A számítógép előtt, két kedvenc helyem közül az egyiken, a nappaliban. Kedvencem talán, mert ott, azon a gépen írom a szövegeim, tallózom a napi sajtót, olvasom leveleim, tehát itt születik a meg kapcsolatom a külvilággal. Meg hát a szék, a forgó alacsonyabb, hajnali kávézásra inkább alkalmas. Bensőségessé teszi a hangulatot.
Most nem kapcsolom be a gépet, csend honol a lakásban, s nemcsak körülöttem, hanem bennem is.
Ugyanis az interneten szerzett információ magával ragad, sodor, tragédiába torkoll a valóság: Ukrajna, Gáza, Myanmar, Szudán. S olyanok, amikről hír ritkán érkezik.
A fény éppen csak hogy beszűrődik, mondjuk a nappalinak tíz százaléka. Jó, lehet, hogy tizenöt. A rollók lehúzva, ezért a felhőket nem látom. Csak tudom, hogy esőt jósoltak.
Viszont ennyi is elég ahhoz, hogy a szomszéd szék ülőkéjén a dinnyemagot meglássam. Annak gondolom, dinnyemagnak, de hát tavasszal? Vagy Marokkóból, Brazíliából? Szemüvegem feltéve, mégis inkább egy fekete foltot látok, nem a görögdinnye magjának körvonalait.
Szóval ki lehet a zeneszerző… mégis Liszt? Viszont magyar jellegét nem érzékelem…
Úgy hallom, elkezd kint cseperészni. S a szél olyan irányba fúj, hogy a cseppek az ebédlő ablakára és az ablakpárkányra esnek.
Ahogy jobban megnézem, a dinnyemag egy légy. Egy nagyobb, nem a szokásos. Várakozó állásban, kissé az ülőke lejtőjén, különös, nem?
Akkor mégsem Liszt. Nem Chopin, nem Mozart, hanem…?
Nő a fény tíz perc kávézás után, húsz százalék?
Ha húsz, hát jobban megfigyelhetem. Nem mozog, a légy, de még a halovány szárnyait is kiveszem a derengésben.
Egyre sűrűbb az eső kint, beleszól a zenébe. Mintha Ligeti György menne párhuzamosan ezzel az érzékeny zongorával. Nem párhuzamosan, hanem együtt.
Milyen szép tud lenni egy légy!
Egy különösen zengő zongora, a suta esőkopogással.
Steinway?
Pár évvel korábbi stockholmi Schiff-koncert előtt megkérdeztem a teremőrt, mi a márkája a zongorának? Nem tudta, s az nekem akkor csalódást okozott.
Steinway vagy nem Steinway, kérdem, nem mindegy?
De nini: a légy mintha figyelne engem.
Dehogy mindegy.
Az etűdöknek vége a rádióm fülhallgatójában, s megoldódik a rejtély: Debussy a zeneszerző. Alig ismerem. Debussy, etűdök.
Francia szakos voltam, de a zene nem szerepelt a tanrendben. S hát mi inkább Satie-t hallgattunk, Satie az én generációm zeneszerzője.
Hogy világosabb lett, ő is jobban lát. Debussy legye, mondom magamban, s elmosolyodom.
Lehet meg is mozdulok mosolygás közben. Ettől megijed, elszáll.
S én hova szálljak el, a mai világ tele fenyegetéssel? Putyin atommal fenyeget.
Szóval fél tőlem. Hm. Pedig nem bántottam.
Számomra viszont szép, csendes, könnyűléptű hajnali tízperc volt. Na jó, húsz.
Ám minden el: Debussy elhangzott, a ”Ligeti”, vagyis a kopogó eső elállt, nem is vettem észre, a légy, Debussy legye elszállt. Pontosan öt az óra, híreket mondanak az egyesen. Váltok.
***
Gergely Tamás erdélyi magyar író, újságíró, szerkesztő 1952. augusztus 19-én született Brassóban. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári diplomát (1975). Mint egyetemi hallgató részt vett a Stúdió 51 színi mozgalmában; tanári pályára lépve, előbb Tamásváralján, majd Halmiban tanított, 1979-től az Ifjúmunkás művelődési rovatának és irodalmi mellékletének szerkesztője volt.
1987-ben elhagyta Romániát és Svédországban telepedett le. A Ceaușescu-diktatúra bukása után felvette a kapcsolatot szülőföldjével, újra bekapcsolódott az erdélyi irodalmi és művészeti életbe. Újra publikál romániai magyar nyelvű lapokban (Brassói Lapok, Látó, Szabadság, Romániai Magyar Szó stb.). A stockholmi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület (EMKES) munkáját is figyelemmel kíséri, ezen egyesület elsősorban az erdélyi és az Erdélyből elszármazott képzőművészek kiállításait támogatja. Részt vállalt az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm című kötetet megírásában Tar Károllyal (Lund), s Takács Gáborral (Kolozsvár), s a másik Takács Gáborral (Szentendre).
Gergely Tamás első írása az Utunkban jelent meg (1978), itt s a Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain szerepelt, közben az Igazság és Szatmári Hírlap azóta megszűnt ifjúsági oldalain (Fellegvár, Jelen) közölt. Mívesen szerkesztett és logikailag megfejthető groteszk novelláiban a beat-nemzedék elidegenedettségét és csalódottságát fejezi ki, ötletessége mögött mély emberséggel s a dolgok művészi érzékelésével.
Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása
Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán
Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások