Az alkotók pihennek. (Pihegnek.) Megvolt az évzáró. Kis kiállításunk készítőinek életéből sok pillanatot ismerünk, aztán egyszer csak eltűnnek. Jó páran elballagtak, mások hatodikban lépnek el gimnáziumba. Az évzárón az osztályfőnökök feladata, hogy kijelöljenek egy gyereket, akinek a jutalomkönyve mellé szöveges méltatást kellett gépelni, amit igazgatónőnk olvas fel.
Azt a fiút választottam, aki amellett, hogy jó tanuló és sportoló, minden személyes érdek nélkül szembehelyezkedett az osztály véleményével, és megvédett egy peremgyereket annak tudta nélkül.
Ez a viselkedés korcsoportjában ritka, és nagy érték.
Ragyogott az arca az örömtől. Ezt a mosolyt elviszem magammal.
Elköszöntünk egymástól az iskolát örökre elhagyóktól, vízbe tettük a sok szép virágot, megettük az összes Raffaellot, és picit pihenünk.
A mi szünetünk csak csütörtökön kezdődik, addig az integráció előnyeiről, és a kisebb-nagyobb mentális problémákkal küzdők megsegítésének lehetőségeiről hallgatunk előadást, nyolctól háromig az ELTE szervezésében, aztán értekezünk, pakolunk, és elbúcsúzunk egymástól egy időre.
Közel sincs akkora fizetésünk, mint svájci általános iskolai pedagógustársainknak, ők a nyár idején is két és fél milliót költhetnek el, de nyaralni azért el tudunk menni. És akkor, miközben érezzük – már most is -, hogy hiányoznak a gyerekek, feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ki vagyok én? 🙂 Felelhetünk Adyval is, csípőből, hogy:
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De lehet, hogyha most élne, ő is mást írna. Ahogyan mi is.
A „fenség” az legyen igaz mindenkire, igaz?
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások