Már túl voltunk akkor a maharadzsa földrengés sújtotta palotájának bejárásán, hallottuk a lyukas tetőről a megvakult velencei tükrökhöz csapódó galambok hangját, láttuk a legszörnyűbbet, a vonatból kidobott hulladékra épülő kis viskókat, a szemét kotorászó boldog kisgyerekarcokat, meghallgattuk a vidáman udvarló jóképű közgazdász elméletét, miért nem fog sosem megváltozni ez a megmagyarázhatatlan nyomor. Túl voltunk azon az állomáson, ahol senki sem szállt se le, se fel, csak két majom bámulta közönyösen és kicsit bambán, ettől emberszerűen az elhúzó szerelvényt. Elhagytuk a Ráktérítőt, a sivatagban előkelő képpel baktattak a tevék színes pomponjaikkal, mellettük karcsú, szépséges rabari nők cipelték fejükön hatalmas terhüket, orrukban karika, öltözetük fekete, hímzett, földig érő. Elhagytuk Jaipurt, ahol a gyönyörű szikh ötvös mindenképp meg akart csókolni és kicsi, patikatisztaságú boltjában finom jazz szólt és később, búcsúzáskor az üzlet ajtajában állva még sokáig integetett. Felszálltunk egy másik vonatra, ahol keményített, hófehér mellényű pincérek szolgálták fel az elképesztően zamatos curryt, transzvesztiták táncolva jöttek közénk, láttuk finom, púderezett bőrük alatt hatalmas izmaikat, amíg az állomáson várt a szerelvény, egy idős bácsi csodálatos, ősi dallamot játszott gadulkaszerű, kéthúros hangszerén, egészen addig, míg le nem kergették őket. Aztán leszálltunk egy kicsi, nevesincs állomáson, minden homokszínű, láttuk, hogy víz és villany sincs, az apró muszlim településen pillanatokon belül elterjedt, hogy idegenek érkeztek, körénk sereglettek, bementünk egy portára, leültünk a lócára, egy bakkecske elfészkelődött az ölemben, a helyiek nevettek, én elővettem a kis füzetemet, és rajzolni kezdem őket, ilyet még nem láthattak, nagyon örültek a kis portréknak, férfi, nő egyaránt, egy idős néni következett, ő viselt egyedül színeset, erős színű lila kendőjén a hímzés narancssárga és pink. Amikor átadom a tollrajzocskát, megölelt, és hiába tiltakoztam, vállamra terítette a kendőjét.
Azóta is itt van, árasztja melegét, pedig csak egy egyszerű pamutkendő.
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Maróti Ildikó írásai a Lenolaj.hu oldalán
Legfrissebb hozzászólások