Menj, és járj be minden utat, a lélek határát el nem érheted, olyan határtalan, gondolta Hérakleitosz, és gondoltam én, miközben a Nyugati téren várunk jó régóta, és jó sokan a metrópótlóra. –
– Mi van itt, háború? Bejöttek az oroszok? – kérdezi a végre beérkező buszról leszálló tömeget nézve egy fiatal nő, két falat pizza közt.
A járművön egy anya meséli a Mikulásra kapott ajándékdobozát bekönyörögte a hatodikos fia, legalább azt hadd nézhesse, ha már a játékot nem szabad bevinni neki. Eszembe jut, hogy egy gyerek azt kérte, ne veszekedjenek a szülei, neki semmi más nem kell.
Bevillan egy jelenet: alsós matekórán helyettesítettem, és ott egy kisfiú elmesélte, anyukája tizenkilenc évesen hozta a világra, és nem ismeri az apukáját. A többi gyerek ámulva hallgatta. A folyosón még utánam szaladt, figyelj, hogy is hívnak? Ja, Ildikó? Jó volt a számkirály.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások