1989 decemberében a fiam Szebenben volt katona. Disznóvágásra vártuk, 18-án érkezett haza, Szilágylelére. Még szerencse, hogy elengedték. Egész nap az apjával pusmogtak, politizáltak, oda sem mertem figyelni…
Másnap utazott vissza, elkísértem. Alkalmira vártunk, fel is vett egy román úriember. Hivatalos hangnemben kérdezgette, tudja-e, mi történt Temesváron, hány napra engedték stb. A fiam azonnal tudta, hogy kivel beszél. Jól beszélt, nem mondott semmit… Én csak csupa érzés voltam, mert akkor már rebesgették a faluban, hogy Tőkés Lászlót a szomszédos Menyőre hurcolták, és a temesvári eseményekről is keringtek a hírek. Csupán 15 perces volt az út Szilágycsehig, megkönnyebbülve szálltunk ki. Másnap megtudtuk, hogy valóban ki volt a sofőr, a Rém, akinek arcát addig sohasem láttam, de a férjem igen sokszor. A mi körzetünk szekus főhadnagya volt, tartótiszt, aki a 80-as évektől kezdve megkeserítette az életünket.
És én, az anya, visszaengedtem a gyermekemet Szebenbe, a Pokolba… Az anyák tehetetlenek, ha nagyobb Hatalmak parancsolnak… Az anyák csak éreznek és félnek…
Aztán felgyorsultak az események, minket is sodortak. 22-én megindult a zarándoklat Menyőbe — napokon keresztül vonultunk, mint a székelyek Csíksomlyóra. Mi először 23-án mentünk át az erdőn gyalog, de sokan szekérrel is, szinte a fél falu ott volt, épp akkor érkezett a Panoráma forgatócsoportja is. Hemzsegtek a katonák az utcán, a templom és parókia körbevéve reflektorokkal. Chrudinák Alajos — az arcunkról sugárzó öröm és félelem keverékét látva — biztató szavakkal szól hozzánk. Nem részletezem, azt a különkiadást mindenki látta. A huszadik évfordulón újra vetítették az MTV-n.
Az istentisztelet előtt megkértem Tőkés László tiszteletes urat, imádkozzon a katonákért: az én fiam is Szebenben van, semmit sem tudunk róla. És úgy imádkozott, ahogyan csak egy szabadító mer és tud. Peregtek a könnyeim, de még napokig nem tudtunk meg semmit. Az aggodalomtól már nem is dolgoztam, csak elképzeltem, mit tesz most a többi édesanya. És tudtam és éreztem. Amit én.
Mindenki mást elsodortak az események, az emberek az utcán voltak, s míg dúlt a harc, dübörögtek a tankok, mi, anyák mélyen magunkba szállva semmit sem tettünk, csak vártunk. Vártuk, hogy mégis hazajön majd a gyermek, élve, egészségesen… Semmi másra gondolni sem mertünk. Csak ültünk, vagy inkább oda voltunk szögezve, mint Jézus a keresztre, a tévé, rádió elé, vagy eldőltünk félájultan, és szívszorongva hallgattuk a híreket, és semmi sem volt fontos az égvilágon, csak az, hogy él-e a fiú, minden anyának a legszentebb sajátja…
Így, készületlenül ért a karácsony, a szomszédok hoztak süteményt. Az édesapa még előző nap éjjelén elindult Szebenbe, elment megkeresni a fiát, pedig ott lőttek még. Az utcák tele vérrel, minden pár méterre igazoltatás, de megtalálja a kaszárnyában a gyerekeinket. A román katonatársak az átélt borzalom után úgy ölelik át az első édesapát, mint a sajátjukat. Mindnyájan levelet írnak a szüleiknek, amelyeket aztán Brassóban dob postaládába, hogy a többi szülő is életjelt kapjon…
A mi fiunk karácsonykor telefonált haza. Soha életemben olyan boldog nem voltam, mint azon a szentestén.
***
A nevem PARA OLGA, Sepsiszentgyörgyön születtem 1948-ban. Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek : Az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s lelkünkön keresztül a világot is, amelyben élünk. Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt, életem elviselhetetlenül nehéz korszakában igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarabb kiírni önmagamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére.
Úgy szeretném én is : „megörökíteni, drága / arany és kék szavakkal” (Dsida Jenő ) vallani a halállal sem megszakadó szeretetről és hűségről a végzet hatalma elleni tiltakozásul.
Publicisztikai írásokkal voltam jelen a hazai sajtóban : többnyire álnéven – mert a diktatúra éveiben az államvédelmi hatóság megfigyelte a családunkat, próbálták ellehetetleníteni az életünk- : a Hét, Új Élet, Szilágyság, Romániai Magyar Szó, Szatmári Friss Újság , Zámoly Hírei, Erdélyi Napló, Európai Idő, Székely Hírmondó, Kovakő, Háromszék.
1994-ben elhunyt kisebbik fiam, véletlen általi tragikus körülmények között; ez megbetegített végképp, idő előtt nyugdíjba vonultam. 1994-től már szépirodalmi írásaimból is kezdtem közölni különféle lapokban, irodalmi folyóiratokban : Árva Tövishát, Európai Idő, Szatmári Friss Újság, Az Aranypor-térségi, irodalmi folyóirat Mosoni-síkság, Hanság, Szigetköz -2010- től rendszeresen jelennek meg írásaim. – Az utóbbi években sok írásom jelent meg internetes irodalmi portálokon is, a legtöbb a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lapban és a Lenolaj irodalmi és művészeti portálokon, Arthur Gondola Összművészeti Magazinban, a Porcelánszív Irodalmi Magazinban, a SzékelyHírmondó irodalmi rovatában, a Hintaszékben, az erdely.ma.ro-n, a Magyar Nemzetben, MNO.hu., a Magyar Irodalmi Lapban, xx.század. -CD –én dokumentumpróza.
Megjelent kötetek:
1. A Sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Kör aktív tagja vagyok. Indulása óta támogattam és segítettem a kör működését. 2007-ben a Kézdivásárhely székhelyű Syculus Kiadónál jelent meg a Parnasszus Irodalmi Kör alkotóinak műveit tartalmazó Visszapillantó tükör című antológia, melyet Sepsiszentgyörgy Kulturális Tanácsa hivatalos pályázat útján támogatott.
2. 2016-ban jelent meg az Első versem költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében.
3. és a Csillag és a Lant című verskötetem az elhunyt fiam emlékére Cseke Gábor szerkesztésében.
4. 2017-ben Így költök én költészet napi antológia Cseke Gábor szerkesztésében
Legfrissebb hozzászólások