Az út során az ablakon kibámulva, villámgyorsan változó képkockák között hirtelen egy helységnév villant fel: Reménypuszta. Emésztgetjük a szóösszetételt.
Remény, ami nélkül nincs élet, puszta, ahol meg viszont semmi sincs. Végletes, furcsa szókapcsolat. És akkor egy kis idő elteltével egy elsuhanó táblán ez áll: Krematórium.
Ahogy lassan összemosódnak bennem a viszonylag új fogalmak – ökológiai lábnyom, leszakadó jéghegyek, mágneses viharok, és mintegy félálomban olvasom tovább Márquez regényét, ezt a hanyatló kisvárosban játszódót, a Szerelem kolera idején-t, elbizonytalanodom – jó lesz-e negyven fokban a Mecsek mászás túl a legizzasztóbb csúcstámadáson. Izzóbb nem volt a hőség még egy sivatagban sem, az egyiptomi, és a marokkói sivatagi utakat is beleértve, igen, egyre melegebb van, és amikor kínlódsz, néha úgy érzed igaza van Karinthynak, a test komoly ember számára érthetetlen jelenség, csökevény, rossz ruhája léleknek, de eléred végre a kutat, ahol annyit iszol, amennyi beléd fér, úszol rá egyet, és hálával gondolsz mindenre és mindenkire egy-egy ilyen túlélőtúra után, de még a krematórium előtt.
***
Maróti Ildikó Esztergomban született, rajztanár, előtte nevelőintézetben dolgozott. Foglalkozott ruhatervezéssel is, a pedagógusi pályára tavaly tavasszal tért vissza. Írásairól így vélekedik:„Tulajdonképpen csak megosztom a világban látott-tapasztalt dolgokat, ebben rejlik némi nevelői szándék.
Alapélményem, hogy a világ nagyon gazdag, és a hozzá fűződő gondolatok, érzések artikulációja során sokat tanulhatunk magunkról. Ezeket a finoman hangolt érzéseket mindenkinek meg kellene tanulni megfogalmazni, ez segít hozzá tudatosodásunkhoz. Számomra az irodalom a legfontosabb érzékenyítő erő, a leglényegesebb. Olyan szellemi termék, ami erőt ad a mindennapok tompító hatásának elviselésére. Ezért sokat olvasok, és rengeteg filmet nézünk barátaimmal. Voltaképpen az lenne az ideális, ha mindenkinek lenne saját naplója.”
Legfrissebb hozzászólások