Vasárnap van, és itt van a lányom velünk Koreában, egészen szeptember közepéig marad. Hét közben nemigen van rá lehetőség, így a kedvéért ma reggel egy nagyobb kirándulást tettünk Korea Keleti-tengeréhez, ami tulajdonképpen nem más, mint a Csendes-óceán.
A gyerek azt mondta, buddhista kolostorba és az óceánhoz szeretne menni, hát ma teljesítettük a kérését. Hatalmas, híres-neves hegységek közötti autópályán haladtunk 24o kilométert, az út kétharmada alagutakon és viaduktokon át vezetett. Ma szép idő volt, bár magas a páratartalom és opálos a nap fénye, mégis szép. Ahogy a hegyvonulatba vájt autópályán mentünk, láttuk az apró hegyi falvak kék háztetőit, a teraszos rizsföldeket, a települések mögött tornyosuló hegyeket, a csúcsok között megülő felhőket. Az ilyen helyekre mondják a koreaiak, hogy ott kétszer kel fel a nap, és valóban. A magas csúcsok árnyékában tényleg úgy tűnik, kétszer járja be égi útját életet adó csillagunk.
Fekete hálók megdöntve és kifeszítve, mintha napkollektorok lennének, pedig nem azok, ginzenget nevelnek alattuk a párás völgyek árnyékában. Egy-egy gyökér 7 éven át fejlődik, mire ki lehet húzni, de közben átültetik, metszik, ezerféleképp gondozzák, hogy a szapponin tartalma a lehető legmagasabb legyen, és adott esztétikai követelményeknek is megfeleljen. Nem könnyebb magas minőségű ginzenget termeszteni, mint igazán jó bort készíteni.
Ezekben a völgyekben soha sincs teljesen világos, lakói a szokásosnál rendezettebb, hallgatag hegyi emberek, a téli tüzelőnek való vastag rönkök gondos sorokba és emeletekbe rendezve sorakoznak a falak mentén tetők alatt, hogy szárazak maradjanak.
A tengerhez érve erősödik a szél, hűl a levegő, sós illata van mindennek.
Az emberek gyors beszédűek, arcukat vörösre cserzi az óceán szele, gyorsan élnek, gyorsan dolgoznak és veszélyesen, az óceán nem kíméli az embert sem. Hiába a hatalmas tonnás hullámtörők mértani alakzatba rendezett tömege, ha dühös a víz, onnan nincs menekvés. Alig pár méterre a parttól, meredek hegyek emelkednek, a kis halászfalvak fehérre meszelt földszintes, kék tetejű házai szorosan egymáshoz simulva próbálnak észrevétlenül megbújni a természet mogorvább arca elől. Sok a templom, sok a kolostor is, a halászok hívő emberek.
Virágcserepekben nevelik a paprikát, s ha termett tíz darab, már büszkén akasztják ki a falra száradni, oda, ahol a számukra mindennapos tintahal is szárad pálcikákra feszítve, hogy aztán a félsziget belsejéből érkezők megvásárolják a halat, és megmosolyogják a pár darab paprikát.
Az utcák egy skanzent idéznek, autóval nem lehet bemenni, gyalog is nehezen fér el két ember egymás mellett, kanyargósan kezdődnek és a magas sziklafal tövében hamar véget is érnek, az apró teraszokon színes ruhák száradnak, sós itt minden, az autókat három évente cserélik, nem bírja a fém a sós levegőt.
A férfiak erősek, szikárak, magasak, a nők inkább zömökek, piros az arcuk, kezük alatt ég a munka, színes nadrágjaikban, pergő nyelvükkel megannyi egzotikus madárra emlékeztetnek, akiknek folyton sietni kell valahová, de ezt közben egymással meg is kell vitatniuk.
A mélytengeri halászok kicsit mások. Idősebb bácsik ülnek naphosszat és fonják erős műanyag kötelekből a felszerelést, rakodnak a hajókba, vízzel töltik fel a tartályokat, hajóik is nagyobbak, nemigen keresik a turisták tekintetét, egy csomó is nagyon fontos, a dolgukra figyelnek, éjjel indulnak, sokáig vannak kint, akár hetekig is egy-egy alkalommal. Ők nem beszédesek, egymással sem azok, takarékos mozdulatokkal, egyenletes tempóban dolgoznak szünet nélkül.
A kereskedők egészen másféle emberek. Kint állnak az éttermek, panziók előtt, erős akcentusukkal, gyors beszédükkel lyukat beszélnek az ember hasába, hogy miért épp náluk kéne megszállnunk és ebédelnünk, s ha sikerül valakit rábeszélni, a szolgáltatás, amit nyújtanak valóban remek, de talán ez az ország egyetlen része, ahol mégsem árt, ha az ember ellenőrzi, mennyit is húztak le a kártyájáról.
Azon a vidéken nem főznek jól. A tenger gyümölcseit nyersen, párolva vagy sütve fogyasztjuk. Annyira finomak, hogy ízesítésre alig van szükségük, van is egy mondás Koreában, hogy aki a pókrákot képes elrontani, az is egyféle művészet. Rizst persze ők is jót készítenek, de a saláták és egyéb fogások többnyire nem annyira finomak, mint a félsziget belsőbb vidékein, nem is az a lényeg, ide mélytengeri halakat, kagylót, rákot és egyéb különlegességeket enni jönnek az emberek, nem salátáért.
Hazafelé megnéztünk még egy nagy nemzeti parkot, ahol egy híres buddhista kolostor is van, de sajnos nem jutottunk fel, autóval nem engedtek be bennünket, én pedig addigra már nem bírtam tovább gyalogolni. Idáig még minden kolostorba beengedtek a rossz térdem miatt, ez a portás hiába köszönt két kezét összetéve, buddhista szokás szerint, nem mehettünk be.
Eugénia S. Lee fotója
Sebaj, apró utakon autóztuk végig a maradék negyven kilométert, esteledett már. Kikapcsoltuk a légkondit, néztük az elfutó tájat, a vadvízi evezőket a folyón, rizst permetező farmereket a naplementében és dohányföldeket a hegyek alatt.
Hamar beértünk a nagyvárosba, a negyvenemeletes épületek tengerébe, majd haza az Uam hegy oldalába, ami mint mindig, humusz illatú párát lehelt ránk.
Szép nap volt, milliónyi apró emléket hozott, arcokat, mosolyokat, szépséget és vadságot, élvezetet és ámulatot ami mindig erőt vesz az emberen, ha az óceán végtelenjébe néz.
Volt a piacon egy férfi, hatalmas langusztát árult. Lefényképeztem, de szokásomtól eltérően nem kértem rá engedélyt előre. Elvettem a gépet az arcom elől és kedvesen mondtam, hogy ha nem bánja akkor felteszem a languszta mellé a kiragasztott névjegyét is az internetre.
Jót mulatott rajtam, látta, hogy a fotó miatt aggódom, kacsintott, bólintott, majd megdicsérte a nyelvtudásom. Visszamosolyogtam, és tovább tocsogtam a családom után a halpiac forgatagában, immár vigyázva, hogy csak azt fotózzam, amit szabad, közben magamban mosolyogtam a be nem jött trükkön, és arra gondoltam, könnyen előfordulhat, hogy ma este ő posztol ki engem és nem fordítva, vagy mindketten a másikat, és nem is tudunk majd róla, hiszen más nyelven tesszük, mások olvassák, máshol lesznek a hangsúlyok és máshol az evidenciák, mégis, eztán valamelyik idegszála a világhálónak összeköt bennünket majd, két idegent a világ két végéből akik egy rák fényképe okán váltottak egymással két szót.
***
EUGENIA S. LEE a Nem mindennapi mindennapok Dél-Koreában rovatban megjelent írásai
“Magyar vagyok, ami nem érdem, nem átok, egy állapot. A férjem, és így a családom fele viszont dél-koreai. Napjaim egy részét a német/holland határvidéken élem, másik felét itt Dél-Koreában. Ez alkalommal anyósom súlyos betegsége okán hosszabb időre rendezkedem be itt, a többi pedig majd kiderül. Apró jegyzeteim az itteni mindennapjaimról szólnak, ebben a városban amit Cheongju-nak neveznek, magam is most élek először.”
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások