EUGENIA S. LEE: Fátum 2

A tanár

Gimnáziumban tanít, fizikát és matematikát.
Becsukott szemmel tudja a tananyagot és a módot, ahogyan azt át lehet és kell adni a gyerekeknek.
Azonnal felismeri a tehetséget, elnéző a többiekkel, akinek nem megy, mehet a hármasért, ha megtanulja a definíciókat.
Sok éve már, hogy a pályára lépett. Tette ezt akkor világmegváltó gondolatoktól vezérelve. Aztán elkopott. Ő is, a világ megváltása is.
Hajnalban kel, zötykölődik a koszos, büdös buszokon, tolong az átszállásoknál. Méltatlannak érzi, és az is.
Ballonkabátja megszürkült, cipője elvásott, sálja és kalapja is jobb idők emlékét hordozza. Amikor belép az iskolába ódivatú, megkopott eleganciájával, zavarban van. Tanítványai zömének márkás cipője, táskája, Ipodja, laptopja, és a legújabb netes mobilja van. Lenézik őt. Nem számít már senkinek, hogy mennyit tud, mennyit tapasztalt. Csak az a fontos, hogy mennyit ér számszerűsítve. Mennyi van a bankszámláján, a testén és a kezében. Lévén ő közalkalmazott, bizony nem sok.
Értelmiségi is meg nem is. Sokáig lépést tartott a tudomány fejlődésével, publikációkat olvasott még idegen nyelven is, gondolta taníthatja majd a gyerekeknek azt idővel, de nem így lett. A tankönyvek elavultak, a rendszer sem fejlődött, az iskolába került néhány digitális tábla, az igazgató úr kiválasztottainak szaktantermébe.
Sem ő, sem a gimnázium nem engedhette meg magának a szakirányú továbbképzést, viszont manapság önértékelést ír, háromszor annyit adminisztrál, mint amennyit tanít, és akkor is bent van az iskolában, ha nincs órája, mert a törvény előírja.
A kapunál blokkolós beléptető rendszer van, mérik a bent töltött időt.
Nem minősíttette fel magát, úgy vélte nem ettől lesz jó tanár. A tantestület élelmesebb tagjai egymást minősítik, némelyik kolléga már mestertanár, négyszer annyit visz haza, mint ő, de könyv nélkül nem tudja levezetni a táblára felírt egyenletet. Nem bánja, így legalább a tükörbe nyugodtan néz bele.
Hazaviszi a menzát ételhordóban. Akkurátusan megmelegíti, megterít, elfogyasztja az ételt, elképzeli, hogy ízletes. Nem az.
Özvegy ember, a felesége óvónő volt, méhnyakrákot kapott, későn vették észre. Van egy lánya, felnőtt már, Angliában él, tanársegéd az egyetemen, néha beszélnek skype-on. Túl sok mondanivalójuk nincs egymásnak, világaik igen különbözőek.
Nem futja könyvekre, újságokra. Antikváriumba is eladni jár csupán, vásárolni már rég nem.
A véleményére soha, senki nem tartott igényt. Pedig voltak ötletei, és ambíciója is, de ez a világ, ami az ember értékét összegekben méri, mindezt kiölte belőle.
Másra sem vár már, csak a nyugdíjazására. Nincs lift az épületben, a tanári és a tanterem között lépcsőzni kell, szikár ember, de az ízületei már nem jól viselik.
Jönnek a szülők jobb jegyért vagy jobb gyerekért, mintha legalábbis ő tehetne róla, hogy az otthoni perpatvart megérzi a kamasz. Nincs osztálya évek óta, azért plusz pénz jár, osztályokat náluk a csókosok kapnak.
Nem tud kertészkedni, a gangos bérházakban ezt nem volt mód megtanulni, no meg hol kertészkedne?
Kollégái vannak, barátai nincsenek. Munka után Facebookozik. Online kapcsolatokkal helyettesíti a valódiakat. Nem szereti az embereket, valamikori ironikus énje mára savanyú cinizmus.
A gépet ki lehet kapcsolni, és az jó. Cigarettázni kimegy a gangra, az állólámpa alatti kopott fotelben borozgat, a koloniál asztalon műszálas gobelin. Mű bútorokon, mű elegancia, hézagos könyvespolc. Kevés a fény, abban nem látni annyira, amit nem szeretne észrevenni. Hamisított vörösborból von fátylat a tudatára, gondolkodni már rég nem szeretne.